Történelmi táltosok

A hagyományos – mondjuk úgy: történelmi – istenek mellett érvelő római praefectus ezekkel a szavakkal fedte meg Kelemen pápát, majd száműzetésbe kényszerítette őt, ahol aztán – a IV. századból fennmaradt vértanú akta beszámolója szerint – egy nyakába akasztott vashoroggal a tengerbe vetették az ősi római isteneket elhagyó „destruktív szekta” képviselőjét. Ugyanis az ősi isteneket elutasító kereszténységről ekkoriban a legdehonesztálóbb módon nyilatkoztak a rómaiak, például a Szent Saturninus-akta tanúsága szerint ekképp: „vala-
miféle megvetendő, új szekta ütötte fel fejét, a pogány ájtatosság ellensége, melyet krisztusi-nak neveznek, és az istenek vesztére tör.”
Az ősi római isteneket eláruló, s ezáltal hazájukhoz hűtlenné váló, „idegenszívűségükben” Róma vesztét kívánó kereszténységet a legalpáribb és legaljasabb vádak egész sora érte a politikai hatalom részéről. Így például az, hogy „a tagok törvénybe ütköző titkos szervezeteket alkotnak”; hogy „együgyű és tanulatlan emberek”, akik „minden eszközzel azon vannak, hogy bűnös módon magukhoz csábítsák az ostoba tömegeket”, „bűvölik és kábítják őket”; s hogy „különösen az eszteleneket, a tudatlanokat, a műveletleneket és a kiskorúa-kat vonzzák”. De azt is mondták a keresztényekről, hogy „vezetőjük közönséges csaló, aki csodának állítja be vásári hókuszpókuszait”, „káros babonáknak hódoló népség”, „világfelforgatók”, akik „titkos összejöveteleiken csecsemőket falnak fel”, s „szeretetlakomáiknak álcázott fertelmes orgiáikon minden szégyenletes bűnt és paráznaságot elkövetnek.”
Kétezer esztendővel ezelőtt egy akkor induló, lenézett és üldözött kis szektának, a későbbiekben világvallássá, politikai és kulturális nagyhatalommá terebélyesedő kereszténységnek jutottak ki az ilyen és ehhez hasonló, egy-egy jól irányzott feljelentésnek is beillő vádaskodások. Ám – úgy tűnik – a világ mit sem változott: a legsunyibb érdekek, a legsötétebb és legtudatlanabb szándékok  önnön hatalmi-politikai érdekeik mentén, minden történelmi tanulságot félretéve – semmi sem drága alapon – folytatnák azzal, ami már akkor is és azóta is számtalanszor torkollott a  legvéresebb üldözésekbe, pogromokba és kirekesztésekbe, vallásháborúkba és emberek nagyüzemi kiirtásába, gyilkos etnikai háborúkba és civilek százait-ezreit sújtó vallási  terrorizmusba.
A minap a Jobbik egyházügyi kabinetjének vezetője egyebek mellett annak adott hangot, hogy nincs szükség egyházakat létrehozni, inkább csatlakozni kell a történelmi egyházakhoz. A történelmi egyházakon kívüli felekezeteket – miként egykor a római praefectus a kereszténységet – a Jobbik kabinetvezetője minden további nélkül destruktív szektának minősítette, s a világot sújtó gazdasági-pénzügyi válság kellős közepette „anyagi lehetőségeiket kihasználó” „profitorientált” szektákként kísérelte meg azokat kriminalizálni.
A kabinetvezető nem jártas a történelemben, s pártja fő egyházügyéreként a legelemibb egyház- és vallástörténeti ismeretekkel sincs tisztában. Mert az ő logikája szerint a kereszténységnek mint destruktív szektának sem lett volna szabad letérnie a zsidó hagyományról, s szembefordulnia a görög-római sokistenhittel, hanem a tradicionális „történelmi” vallások és hitvilágok sorába betagolódva továbbra is őriznie kellett volna a zsidó törvényeket és előírásokat és/vagy áldoznia Juppiternek, Bacchusnak, Marsnak, Fortunának és Sol Invictusnak.  Így maradt volna meg a kereszténység nemzeti hagyományőrző közösségnek, és így szabadulhatott volna meg Európa elmúlt kétezer esztendeje a keresztény fertőtől és destruktív mételytől. Kontinensünk megúszta volna a lutheránusok és a kálvinisták destruktív szektáit, amelyek szintén letértek a „történelmi” hagyomány útjáról (igaz, akkor legalább ifj. Hegedűs Lóránt, a Jobbik legjelentősebb vallási szakértője sem lehetne ma református lelkész), miként megúsztuk volna az erdélyi unitáriusokat vagy Cirill és Metód ortodox hagyományát. De ha még következetesebbek vagyunk, nem lett volna sem zsidóság, sem kereszténység, sem hinduizmus, sem buddhizmus, sem iszlám, sem semmi más, hanem az egész emberiség saját „történelmi egyházaiban” mint fetisiszta, totemista, animista, a samanizmusban vagy a mágiában hívő, ülné körül hitsorsosaival a tüzet, s a táltos vagy a varázsló vezetésével áldozna föl egy-egy gyermeket a fiatal és friss vérre szomjúhozó ártó szellemeknek.
Így maradhattunk volna meg vallásunkban és hitünkben is egyaránt „történelmiek”.
De nemcsak az a baj, hogy a Jobbik egyházszakértője nincs tisztában a vallástörténet tárgyával, s a vallásfejlődés elkerülhetetlen és természetes tényével, hanem – úgy tűnik – a kabinetvezető urat a jelenhez és a demokratikus hagyományokhoz sem fűzi sok szál. Az európai demokratikus szokásokkal és berendezkedéssel, a magyarországi alkotmányos szellemiséggel és az 1990. évi IV. törvénnyel szemben állami ellenőrzés és vizsgálat alá vonná az egyes egyházakat, hogy egy politikailag kiválasztott grémium (inkvizíciós testület?) döntsön az egyes gyülekezetek lelki tevékenységéről, a mindennapi morálban betöltött szerepéről, s arról, hogy az állam támogatja, tűri vagy tiltja-e az érintetteket. Idézzük csak fel az 1990. évi IV. törvény vonatkozó passzusát: „A lelkiismereti és vallásszabadság joga magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki… nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze…”
Állam és egyház elválasztásának gyakorlatát sutba vetve, a vallási szabadság elvét félrelökve, s a lelkiismereti szabadság alapjogára fittyet hányva lépne fel tehát a Jobbik, miközben „államilag (politikailag)” is kifejezésre juttatná, azaz „alkotmányban leszögezné”, hogy Magyarország keresztény ország, minthogy „Magyarország a kereszténységnek köszönheti múltját.” A Jobbik tehát – egyfelől – az egyes állampolgárok világnézeti és hitbéli meggyőződését állami ellenőrzés alá rendelné, aközben – másfelől – az általa kiválasztott – „keresztény történelmi” – egyházakat közjogi státusszal vagy kiváltságokkal ruházná fel, s az állam életében legitimáló szerephez juttatná valamennyit.
Vagyis a múltra (egy meglehetősen szelektív múltképre hivatkozva) a Jobbik keresztény országgá kívánja tenni Magyarországot. A kabinetvezető engedékenysége és nagyvonalúsága ugyan hálára kötelez, midőn utat mutat: „minden karitatív és jó szándékú szervezetnek tisztelet és hála, de ne lehessenek egyház!” Ám innentől kezdve törhetjük a fejünket, vajon az országból való kiutasítással, átnevelő táborok létesítésével, vagy más, a történelemből eddig már megismert, netán még ismeretlen módon kívánja a Jobbik a keresztény hitben és a „keresztény történelmi egyházak” kizárólagosságában homogenizálni az országot.
Egyetlen kérdés maradt végezetül: a Jobbik elszánt kabinetvezetője miért épp a történelmi kereszténység eszméjét tekinti irányadónak? Nem lenne méltóbb és valóban történelmibb, ha Magyarországot a kereszténységet megelőző ősi magyar hitvilágban egységesítené? Központilag legyártott bálványokkal, látomásos sámánokkal, népet vezető táltosokkal. Síppal, dobbal, nádi hegedűvel.
Ám az EU parlamentjében ülő jobbikos képviselőknek nem árt tudniuk: a sípokat, a dobokat és nádi hegedűket csak az EU szabványaihoz és előírásaihoz igazodva, eurokompatibilis formában lehet legyártatni és piacra dobni. Ellenkező esetben súlyos szankciókkal számolhatunk.  

Gábor György

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!