A nevek világa
A kínai írásban a tulajdonneveket aláhúzással jelölik, a könyvcímeket pedig kétféleképpen: dupla hegyes zárójelek közé teszik vagy hullámos vonallal aláhúzzák: « »
A szótagírások közül érdekes a japánok megoldása is. A japánok a szavak jelölésére minden változtatás nélkül a kínai írásjegyeket vették igénybe (kb. 25 000 jegyet), a VIII–IX. században azonban a kínai írás szójegyeinek egy kisebb csoportját (csupán hangérték alapján) felhasználva kialakították a hiragana elnevezésű kurzív jellegű szótagírást is, majd a XI. század végén a hiragana egyszerűsítésével létrehozták a kissé szögletesebb jelekből álló második szótagírásukat, a katakanát. Ma a kínai eredetű írásjegyek mellett mindkét típust használják. Mindig hiraganával írják azonban a ragokat, névutókat és az igekötőket, katakanával pedig a földrajzi és személyneveket, valamint a hangutánzó és az indulatszavakat.
Az első betűírásokban (a főníciaiban, a görögben, az etruszkban, a latinban, az ugariti, az oszk stb. írásban) kezdetben csak néha különböztették meg a közneveket a tulajdonnevektől, például úgy, hogy a feliratokon vagy a viasztáblákon a névlistákat oszlopokba szedték, vagy az egyes neveket kiemelve a sor közepére írták; vagy úgy, hogy a személynév fölé vagy mellé vízszintes vagy függőleges vonalat húztak.
A görög- és a latinbetűs írás eredetileg majuscula, azaz nagybetűs írás volt. Itt tehát egyéb lehetőség nem is adódott a tulajdonnév jelölésére. Később a minuscula, azaz a kisbetűs írás kialakulása után (ez a Karoling-írásreform idejére, azaz kb. a VIII–IX. századra tehető) kezdett megjelenni a szókezdő nagybetű; először mondatkezdő helyzetben, majd tulajdonnevekben is. A tulajdonnevek nagybetűs írása azonban valójában a X–XI. században vált gyakoribbá, de a ma is érvényes szabályok Európa-szerte csak a XVII–XVIII. században (sőt Magyarországon még később) állandósultak.
Kiss Róbert Richard
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!