Nem tudjuk leváltani a GDP-t

Erre a Wall Street Journalben egy amerikai történészprofesszor azzal vágott vissza: a franciáknak jó okuk van a GDP-adatok bagatellizálására, hisz’ az 50-es, 60-as években látott 6 százalékos GDP-növekedésük 1982 óta csak átlagosan 2,1 százalék volt. Ám Sarkozy elnök kimondta, amit kimondott: „a kollektív gondolkodás megkezdődött és nem állhat meg”. Magyarországon a Nemzeti Fenntartható Fejlődés Tanácsa, amely jelentést ír hazánk fenntarthatósági állapotáról, társadalmi párbeszédet kezdeményezett a témáról.
– Az ókortól hosszú századokon át csak a földesúri, egyházi és államkincstári bevételeken mérték a gyarapodást, a gazdagodást. 

A modern gazdasági kibocsátási számítások közvetlen előzménye a XVII. századi Angliában, Sir William Petty politikus és közgazdász adóreform-próbálkozása volt; ő az angol gazdaság adóbevételeinek becsléséhez a különféle – tőkéből, földből származó és személyi – jövedelmeket össszesítette – magyarázza Tomka Béla gazdaságtörténész, a Szegedi Tudományegyetem docense. – A modern közgazdászok, a XVIII. századi fiziokraták és Adam Smith, majd a XIX. században Marx és későbbi követői Pettyhez képest leszűkítve értelmezték a kibocsátást és csak az anyagi termelést vették figyelembe a gazdagodás meghatározásakor. A nyersvas, a fűrészáru, a mezőgazdaságban termelt hús értékét beleszámították, ám, hogy valaki gyermeket nevelt otthon vagy az iskolában, azzal nem kalkuláltak új értékként. Ezt az anyagi termelésre és anyagi szolgáltatásra – a szállítás és a kereskedelem is ilyen – szűkítő módszert vette át a szovjet modell, ahol az egészségügyi, oktatási, kulturális szolgáltatással, az állami kiadások zömével ugyancsak nem számoltak. A két világháború között Simon Kuznets, későbbi Nobel-díjas amerikai közgazdász, majd Colin Clark tért vissza a kibocsátás szélesebb értelmezéshez – ők már a mai GDP-hez nagyon hasonló számítást alkalmaztak. Hazánkban a ’30-as években publikáló Matolcsy Mátyás gondolkodott és kalkulált hasonlóan, míg végül a ’70-es években meghonosodott nálunk is a GDP. Aminek szerintem az egyik fő problémája, hogy csak a piacra kerülő áruk és szolgáltatások értékét méri, a háztartási munkáét nem. És a rejtett szürke-, illetve feketegazdaság által előállított javakét sem – bár erre már vannak törekvések. A GDP így csak arra jó igazán, amire kitalálták: a nemzetgazdasági kibocsátás mérésére. Ám mivel ettől az eredeti szándéktól a 60-as évektől eltértek és a jólét leírására kezdték használni – amit pedig nem mér – „problémás” lett. A megoldás szerintem az lehet, ha egymással párhuzamosan alkalmazzák a GDP-t és az életminőség különböző mutatóit.
– Magyarországon a nemzetgazdasági számlarendszer a 20. század elején honosodott meg. Fellner Frigyes nevéhez fűződött a nemzeti jövedelem kidolgozása és elnevezése, amit átvett a későbbi tervgazdaság is – így Belyó Pál, az Ecostat Kormányzati Gazdaság- és Társadalomstratégiai Kutatóintézet főigazgatója. – Az európai statisztikusok konferenciája viszont 1947-ben elhatározta, hogy a nemzetgazdaságok egészére vonatkozóan bevezeti és egységesen alkalmazza az anyagi és a nem anyagi termelés s a jövedelmi oldal eredményeit is magában foglaló bruttó hazai termék, azaz a GDP mérőszámát. Magyarországon, ahol a statisztika igen fejlett volt, már viszonylag korán, 1968-at követően előbb kísérletképpen, a ’70-es évektől pedig rendszeresen mérték a nemzeti jövedelem mellett a GDP-t is. A most érvényes GDP-mérési gyakorlat minden országban, nálunk is, az ENSZ Statisztikai Bizottságának 1993-as mérlegkészítési módszertani ajánlásán alapszik.
Az 1968 előtt használt nemzeti jövedelem mérőszámában nem voltak benne a szolgáltatási tevékenységgel létrehozott új értékek. A GDP viszont – a termelés oldaláról nézve – tartalmazza a vállalatok, a társas és egyéni vállalkozások, a költségvetési és az egyéb nem nyereségorientált szervezetek, s a lakosság gazdasági tevékenysége által hozzáadott érték adatait is. Ily módon az anyagfelhasználástól mentes termelési érték nagyságát mutatja meg, s az évi végeredményt még befolyásolja az amortizáció – az avulás miatti értékcsökkenés – is, így ez a szám végül a létrehozott új értéket írja le. A GDP-t ki lehet számítani a felhasználás oldalán is. Ebben az esetben a lakosság végső – a természetbeni és társadalmi juttatásokat, köztük az állam, a kórházak, a hadsereg kiadásait is magában foglaló – fogyasztásának adatát, a beruházások, a készletfelhalmozás és a külkereskedelmi egyenleg adatait
összegzik. Ezek közül az export és az import mérlege csökkentheti vagy növelheti is a GDP-t.
S tény: amióta van GDP, azóta kritizálják. Elsőül azért, mert a természeti erőforrások kiaknázásából származó jövedelmet külön nem mutatja ki ez a mérőszám. Márpedig, ha egy ország nem törődik a jövőjével, hanem hatalmas ütemben éli fel a természeti erőforrásait, akkor ugyan látványos GDP-növekedést tud elérni – de hosszú távon tönkreteszi az országot. Sarkozynek ebben bizonyára igaza van, bár nem egyedül neki: ő most a korábbi vitákat gerjeszti újra. Az ENSZ pedig használ más mérőszámokat is. Ilyen az Emberi Fejlődési Index (HDI), ami az egy főre jutó nemzeti össztermékből indul ki, de figyelembe veszi a lakosság várható élettartamát, az iskolázottsági szintjét s az anyagi javak bőségét. Ennek is van hiányossága, nevezetesen, hogy nem képes kezelni a jövedelmi elosztási egyenlőtlenségeket. Ezt próbálja kiküszöbölni a Valódi Fejlődés Mutató (GPI) vagy a még ismertebb Fenntartható Gazdasági Jólét Indexe (ISEW). Ez utóbbi megjeleníti az átlagos fogyasztást, az elosztási egyenlőtlenségeket és a természetben okozott károkat is, azaz már hosszú távú szemléletet tükröz. Ám a gond ezekkel a mutatókkal többnyire az, hogy a kiszámításukhoz a legtöbb országnak nincs megfelelő és egységes statisztikai információs rendszere; sok helyütt hiányoznak a számításokhoz szükséges adatbázisok. Ezért egyelőre úgy tűnik, a világméretekben és összahasonlíthatóan alkalmazható gazdasági fejlődési mérőszám a GDP marad mindaddig, amíg szintén világméretekben elő nem készítik egy vagy több más mutató egységes elveken alapuló számítását, s hozzá az adatbázisokat is.
– A zöldek és a környezetvédők első kritikai észrevétele már a ’70-es években az volt, hogy a gazdasági növekedés fenntarthatatlan. És mert a növekedést a GDP-vel mérték mindenütt, azt is elkezdték vizsgálni, valóban fenntartható-e a növekedés, és egyáltalán, mi is növekszik akkor, ha nő a GDP – fejtegeti Heltai László közgazdász, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség szakértője ökológiai közgazdaságtani ügyekben, például a megújuló energiák dolgában. Ő jóval megelőzte Sarkozy mostani javaslatát; lassan egy évtizede írt cikket az Eszmélet című folyóiratba „A GDP és az ökologika hiánya” címmel. – Már a kezdet kezdetén kiderült, hogy a GDP-ből nagyon fontos tételek maradtak ki, amelyek számbavétele nélkül nem lehet teljes a növekedésről, a fejlődésről alkotott képünk. Például a környezeti javakat, amelyekre az egész gazdaság és a társadalom is épül, a GDP nem veszi figyelembe. Ha elszeny-
nyezzük a levegőt, a vizeket, a talajt, akkor ezek nem veszteségként, hanem éppenhogy nyereségként jelennek meg a GDP-ben – holott tönkretételükkel feléljük a természeti tőkénket. Hasonló a helyzet társadalmi vonatkozásban is: növekedésként jelenik meg e mutatóban minden, ami pénzkiadással jár. Például, ha szaporodnak a válások és emiatt nő a háztartások száma, akkor a GDP ezt pozitív folyamatként mutatja, hisz’ több háztartás többet fogyaszt. Ha romlik a biztonság, akkor az emberek többet költenek maguk, a családjuk és a vagyonuk védelmére, ami ugyanúgy a GDP emelkedésében mutatkozik meg, mint az, ha egy természeti katasztrófa után sok házat kell újjáépíteni vagy a leomlottak helyett újakat emelni. Ám mindezek nemhogy javítanák, a valóságban éppen rontják az életszínvonalat.
Nem jelennek meg a GDP-ben a jövedelmi különbségek sem. A közgazdászok között pedig elfogadott nézet, hogy a társadalomnak nem a nagy jövedelmi különbségek, hanem a mérsékeltek tesznek jót, mert az előbbiek feszültségeket keltenek. Ezért használnak a GDP mellett sokféle más kiegészítő mutatót. Ilyen a Corrado Gini olasz közgazdászról elnevezett Gini-együttható, amit csak más mutatókkal együtt alkalmaznak, s ez a jövedelmi rétegekhez rendelve összegzi a jövedelmeket; például úgy, hogy a legalsó jövedelmet kapó egytized a jövedelem 0,01 százalékával rendelkezik. S egy jó közgazdász nemcsak a GDP-t nézi, hanem még vagy 4-5 más mérőszámot; a munkanélküliségi mutatókat, a külkereskedelmi egyensúlyét is; csak így tudja több szempont szerint elemezni a folyamatokat. Ám a politikusok világszerte sajátos GDP-vakságba estek: a politikában  – és ennek nyomán a közbeszédben is – a GDP erőteljes növekedése egyet jelent a sikerrel. E kérdéskörnek már tíz éve is bőséges volt a szakirodalma, de azóta sem történt érdemi változás. És Sarkozy – szerintem hasznos, mert figyelemfelhívó – javaslata után sem hiszem, hogy egy mérőszámot – ami mindent pénzre „fordít le”, s így hoz közös nevezőre – a világon mindenütt egyetlen másik mérőszámmal lehetne felváltani. A GDP-
nek ugyanis a pénzre átszámolás nemcsak hibája, hanem az előnye is; segít kimutatni a gazdaság termelési kapacitását. De mivel nem egy mutató, hanem a mutatók sora együtt írja le a valóságos helyzetet a világon, ebben a komplex rendszerben épp úgy számolni kell a munkával létrehozott gyarapodással, mint az erdőterületek nagyságának vagy a jövedelmi különbségeknek az alakulásával…

(vasvári)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!