Benedek Balázs
A Balatonszemes Községi Sportegyesület búvárszakosztályának vezetője, sportember. Na meg, ipari és mentő búvár – összekötve a kellemest a hasznossal –, lakatos, kovács, ezermester vállalkozó.
– Milyen volt a nyár?
– Elég nyugodtnak tűnt. Szerencsére nem voltak különösebb balesetek a vízen. Két éve egy versenyen két vitorlás olyan vízikarambolt szenvedett el, hogy ránk, a négy búvárból és a beugró segítőkből álló csapatra is szükség volt, hogy az elsüllyedt hajót kihúzzák. Mi a búvármunka részét csináltuk, a víz alatti rögzítést, s mentettük, ami menthető. Ez utóbbi viszont gyakori megbízatás, a „sláger” a mobiltelefon. Rengeteget hordunk fel belőle több méter mélységből, mert ha a készülék nem is, a kártyán lévő adatok menthetők. De kocsi- és lakáskulcsból is múzeumnyi gyűjteményt tudnánk a gazdákkal együtt összehozni a kikötők környékén… A legkisebb tárgy egy karikagyűrű volt, amit idén felhoztam: kikötésnél beakadt a kapitány keze, szerencsére leesett a gyűrű – az ujja nélkül. Mert a gyűrű sok sportnál balesetveszélyes. Partfalfelmérés, zsilip, vízi műtárgy – építmények – karbantartása, javítása, hajócsavarok rendbetétele is feladatunk: egyetlen kötél a csavaron képes megfojtani akár egy nagymotort is. Jó viszonyban vagyunk más vízi vállalkozásokkal, nem egyszer összedolgozunk, nem csupán a Balatonon. Legendakeltés is van egyébként: a Balatonon minden „civil” repülőgépet szeretne „kifogni”. Arról beszélnek, hogy 60-70 II. világháborús gép is nyugszik a hullámsírban. Volt egy lelkes társaság, a Hadtörténeti Intézet engedélyével kutattak, de a feltételezett helyen nem volt gép. 2003-ban emeltek ki a Balatonból utoljára egy szovjet IL-2-es bombázóroncsot Alsóörsnél, a gépet 1945. tavaszán lőtte le a légvédelem. Ott voltam – de csak nézőként. Liberátor, Messerschmitt persze még lehet odalent a műholdfelvételek szerint, de a vitorlások fenékradarjai valahogy nem jelzik… Aknavetőgránátot már én is hoztam ki.
– Hogy kezdődött a szenvedély, amely hivatássá vált?
– Nem hogy, hanem hol! Még diákként, egy horvátországi nyaraláson, az Adriánál. Mert a víz alatti világ egy csoda. A kölcsönmaszkot és légzőcsövet – akkor még én is szemüvegnek és pipának neveztem – hamar sajátra cseréltem. Egy baráti társasággal Siófokon, majd a gyékényesi kristálytiszta, mély bányatóban vizsgáztam. Szóval ’93-ban „szabad tüdősként” fogott meg a dolog, de ’97 óta csinálom teljes bedobással. Egy közepes profi felszerelés félmillió forintba is belekerül, s akkor még hol van az a szerelés, amelyben jég alá lehet menni?! Egyébként állítottunk már jég alatt karácsonyfát is magunknak, s ha mód van rá, részt veszünk a nyári Szemesi Napokon bemutatókkal – itt a gyerekek bele is kostolhatnak a sportba. Ötéves Blanka lányom is tud már úszni víz alatt, de a „technikáján” még van mit csiszolni. Feleségem, Gyarmati Klári zenetanár, szereti a vizet, de inkább strandszinten. A legszebb eddig a Vörös-tenger volt, amit a mélyből érzékelhettem. Vissza szeretnék menni, mert két II. világháborús hajóroncs is van ott, amit még nem láttam; meg jó lenne egy merülés valahol a trópusokon egy nagy korallzátonynál…
(gündisch)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!