Lisszabon és a konszenzus kultúrája

Hiszen Brüsszel számos irish pubjában igencsak bőkezűen szokták mérni a folyékony kenyeret. Egy hete mégis jó okuk volt az integrációpárti sörivóknak a korsók gyakori  emelgetésére,  mert az írek 67 százaléka mondott igent a lisszaboni szerződésre, s így a tavalyi kudarc után most a zöld szigeten megnyílt az út a szerződés életbe lépése előtt. Ha minden igaz, az unió megreformált és eddigi szerződéseit összefogó okmány érvényességét már semmi sem akadályozhatja, hiszen a huszonhét tagország közül már csak két ratifikálás hiányzik; a lengyel elnököt meggyőzte az ír igenek fölényes győzelme, s a híradások szerint éppen szombaton írta alá az okmányt. Maradnak a csehek, egész pontosan maga Klaus elnök, hiszen a prágai honatyák már megtették a magukét. Az unióval szemben régtől fogva bizalmatlan cseh államfő egyfajta utóvédharcot folytat, lényegében reménytelenül. Most valamiféle lábjegyzetet szeretne a több mint 200 oldalas dokumentumhoz csatolni, de valószínűleg bakafántoskodása válik majd egyszer lábjegyzetté a történelemkönyvekben, a hatálybalépést már aligha tudja megakadályozni. Ám meg kell őt nyugtatni, írta  Tony Barber, a Financial Times már idézett munkatársa, mert ez itt nem a Szovjetunió, vagyis nem a diktátumok, hanem a konszenzus kultúrája jellemzi a döntéshozatalt. Valójában a lisszaboni szerződés előtörténete, elfogadása és várhatóan jövője is az egyetértésre törekvő politikai attitűd több évtizedes európai integrációs történetébe illeszkedik bele.
Ebből a szempontból, bármily meglepő is, nem történt semmi rendkívüli, amikor 2005-ben az uniós alkotmány 500 oldalát a franciák és a hollandok – alapvetően nem integrációs érvek, hanem belpolitikai okok miatt – elvetették. Ilyen kudarcok nemegyszer előfordultak az európai közeledés legújabbkori történetében: amikor a szupranacionális ötletadókat túl gyorsnak találták a nemzetállami politikusok, akkor egyszerűen visszafogták őket. Még meg sem született a közösség, amikor 1954-ben az Európai Védelmi Közösség francia terve futott zátonyra, éppen a francia képviselők miatt, de említhetném a nevezetes Werner-tervet, amely 1970-ben irányozta elő a  közös valutát. Akkor még nem jött el az ideje, nem is lett belőle semmi, az euró bevezetéséig még csaknem három évtizednek kellett eltelnie. Akadtak már korábban is megismételt népszavazások, a lisszabonit megelőző legnagyobb uniós átalakítást előirányozó maastrichti megállapodás is göröngyös utat járt be az 1991-es decemberi megállapodástól az 1993 tavaszi életbelépésig, olykor szinte csak hajszálon múlott – például a franciaországi népszavazáson – a közösséget uniónak átkeresztelő, nagy fontosságú egyezség elfogadtatása.
Nem rendkívüli a lisszaboni szerződés viszontagságos története, mondhatni, belesimul Robert Schuman és Jean Monnet egykori nagyszerű és mindmáig aktuális politikai gondolatának, az európai megbékélésnek intézményi keretet adó integrációs folyamatnak a megvalósításába. Abból a szempontból is, hogy a visszalépések és megtorpanások ellenére az új egyezségek nyomán az együttműködés mindig valamivel szorosabbá vált. Azt még mindig nem tudjuk, hogy Churchill 1946-os zürichi beszédében emlegetett „egyfajta Európai Egyesült Államok” – „a kind of United States of Europe” – pontosan milyen lesz. Bizonyosnak csak az tűnik, hogy milyen nem: nem olyan, mint az újvilági  olvasztó tégely, ám a lisszaboni szerződés, megvalósulása esetén, föltétlenül hozzájárul ahhoz, hogy a vén földrész 27 tagállamának együttese – így tehát hazánk is – az eddiginél is fontosabb világpolitikai szereplővé váljék. Ezt szolgálja például az az intézményi változtatás, hogy lesz az uniónak elnöke és olyan szuper külügyminisztere, aki több eddigi külügyi funkciót lát majd el egy személyben. Kissinger legendás és unos-untig idézett kérdését tehát, hogy ti. ha fölhívja Európát, kit kérjen a telefonhoz, vagyis ki is az a bizonyos Mr. Európa, az eddiginél is könnyebb lesz megválaszolni. A nemzetközi föllépés hatékonyabbá tétele legalább két szempontból különösen fontos: egyfelől a globális pénzügyi-gazdasági válság, másfelől a klímaviták egyaránt abba az irányba ösztönzik a közösséget, hogy a világpolitikában  erőteljesebben hallassa hangját. Annyit azonban már most érdemes megjegyezni, hogy a mindennapi gyakorlatban bizonyosan lesz példa hatásköri súrlódásra a bizottsági elnök, az uniós elnök és a szuper külügyminiszter között.
De persze „örök”  integrációs igazság, hogy az európai országok együttese végül olyan lesz, amilyennek a tagállamok akarják. A döntés kulcsa továbbra is a tagállamok, tehát a minisztereket, az állam- és kormányfőket magában foglaló tanács kezében van. De a szerződés a kompromisszum jegyében a vétójog alkalmazását tovább szűkíti, ily módon is  elősegítve az egységes döntéshozatalt. Mindamellett az integráció ellendrukkerei-nek nincs mitől tartaniuk, a szerződés megőrzi azt a lehetőséget, hogy lényeges kérdésekben a tagállamok megtartsák sajátosságaikat, mellesleg az írországi népszavazás kétharmados igen győzelme nagyrészt annak tulajdonítható, hogy Brüsszel megnyugtatta a „zöld szigetet”: hagyományos semlegességét megőrizheti és a tradicionálisan katolikus köztársaságra nem kényszerítenek „szabadosabb” jogszabályokat például az abortusz vagy a házasságok terén. Akik tehát nagyon ragaszkodnak valamilyen sajátos rendhez, azoknak módjuk lesz azt megőrizni, mi több a szerződés tartalmaz kilépési záradékot is. A szélsőségek – mindkét póluson – adott esetben hivatkozni is fognak erre, bár reményeik egyelőre kudarcosnak tűnnek, hiszen a közösség ma sem veszített vonzerejéből, nem ki-, hanem belépni akarnak a brüsszeli ajtókon, mégpedig nem is kevesen; nem kell különösebb jóstehetségnek lenni ahhoz, hogy a sort Horvátország nyitja majd meg, s nem Zágráb lesz az utolsó a bekéredzkedők sorában.
Hallgatva a korábbi kritikákra, Lisszabon tovább erősíti a parlament jogkörét, aminek nem csupán abból a szempontból van jelentősége, hogy Brüsszel megpróbál úrrá lenni a korábbi demokráciadeficiten, és a választott képviselőket az „együttdöntési” folyamat részesévé teszi. Tágasabban szemlélve a dolgot, arról van szó, hogy az integrációs intézményeket tengernyi – nem is megalapozatlan – kritika éri a régi és még régebbi tagállamokban is, miért elidegenedett a polgároktól, s az átlagember nem tudja, mi fán terem az egész konstrukció. Ezen persze az alkotmány egykori 500 oldalából 200 oldalra szűkített szerződés nem fog egy csapásra változtatni, de igyekszik átláthatóbbá tenni a különben valóban felettébb bonyolult szerkezetet, és megpróbálja az egészet közelebb hozni a mindennapok világához, egyebek mellett azzal is, hogy a nemzeti parlamentek brüsszeli lehetőségeit is növeli. A döntéshozási eljárásban jól áttekinthető új szabály lesz  2014-től a kettős többség elve: vagyis az, hogy a tagállamok 55 százalékának és ezzel egyidejűen az össznépesség 65 százalékának a beleegyezését kell majd elérni egy-egy új határozat elfogadásához, ami egyszersmind azt jelenti, hogy a hat nagy állam messze nem lesz elegendő létszámú, aminthogy a kis államok tömege sem. Legalább ilyen lényeges, hogy a szerződés nyomán új szakpolitikák közös kidolgozását irányozzák elő, s nem kell különösebben bizonyítani – kivált nem a tavalyi gázkrízis után –, hogy ezek közül a közös energiapolitika egészen kiemelt érdeklődésre tarthat számot az átlagpolgár részéről is. Az igazságügyi együttműködés egyik fontos „mellékhatásaként” az unió 500 milliós lakosságában egyre többször előforduló „vegyes házasságokhoz” kapcsolódó teendők is egyszerűsödnek. De idekapcsolódik az az újítás is, hogy egymillió aláírás összegyűjtése után az adott témát a döntéshozó testületek kénytelenek napirendre tűzni.
A konszenzus kultúrája járja tehát át az új szerződést. Tudjuk persze, hogy a politikai vasakaratok világában az egyetértés étosza nincs könnyű helyzetben, olykor előny, máskor azonban hátrány. Az unióból éppen e kultúra miatt belátható időn belül nem lesz „egyesült államok”, hanem marad a határokon átnyúló, szupranacionális együttműködés és a kormányközi kooperáció sajátos ötvözete. Viszont elhamarkodott lenne Klaus makacskodásáért a csehek megbüntetését sürgetni.
Az egyetértés kultúrája ezúttal előnynek bizonyulhat.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!