A színház maga a tökéletes elmúlás

 

l „Velem most nem történik semmi…” – mondta, amikor felhívtam. Az lehet. De a héten, október 6-án – az aradi vértanúk kivégzésének 160. évfordulóján – sugározta a köztévé a Hajdúffy Miklós és Nemeskürty István 1970-ben forgatott tévéfilmjét, a Tizennégy vértanút. Ebben anno a mártírok közül sokszor kifelejtett Kazinczy Lajost játszotta…
– Valóban el-elfeledkezünk róla… Mert Kazinczy Ferenc költő  legkisebb fiát, az utásztábornokot valamivel később, október 25-én lőtték főbe Aradon a haditörvényszék halálos ítélete nyomán. Kivégzése előtt öt nappal töltötte be a huszonkilencedik életévét… A vértanúk közül eljátszottam Bathyány Lajos grófot is, az első felelős magyar miniszterelnököt is. Szerencsére, még megvan a tévé archívuma. Egyébként félre ne értse: az idézett „velem nem történik semmit” nem panaszként mondtam, hanem úgy, hogy félig-meddig alkotói szabadságon vagyok. A Budapesti Kamaraszínház tagja vagyok már sokadik éve, e tagságot a soproni igazgatóságom négy éve alatt is megtartottam, bár mind a kettő egész ember kívánt, hiszen játszottam, bemutatóim is voltak. De hála istennek, sikerült teljesítenem mindkét feladatot. Hanem most Szűcs Miklóssal, az igazgatómmal megbeszéltük, erre a szezonra nem vállalok semmi újat, csak a régi szerepeimet játszom. Október 4-én, vasárnap volt az első előadásom Aldo Nicolai Hárman a padon című darabjában, előtte négy órától csak úgy magunkban „felújító próba” gyanánt gyorsított tempóban eljátszottuk, este óriási siker, még bravóztak is – pedig kevés primadonna volt Vári Éván kívül a színpadon… Tahi Tóth Laci meg én vagyunk a partnerei. A közönség bravózása jó dolog, mert azért ez nem egy villámtréfa… Évek óta játszom Arthur Miller Lefelé a hegyről tragikomédiájában, a héten a 184. előadás volt. Meg egy nagyon franciás bűnügyi vígjátékunk is van Iglódi István rendezésében, amely általában A hölgy fecseg és nyomoz címmel fut – a szegény hekus esete a papagájjal. Én vagyok a „szegény hekus”, s Vári Éva a bőbeszédű telefonközpontos (vén)kisasszony. Ez három, egyenként olyan száz-száz oldalnyi szöveg… Most bőven elég. Mert nagyon sok éve írogatok, s most ezzel vagyok elfoglalva – de hát ez legyen egy remélhetőleg majd karácsony előtti „meglepetéstitok”…
l Már megjelent verseskötete is…
– Nem, nem. Az egy CD volt! Úgy történt, hogy jó pár évvel ezelőtt egy kiadó megkért, hogy karácsonyi verseket mondjak fel egy ünnepi lemezre. Együtt ebédeltünk, közben megemlítettem, hogy egyszer nagyon szívesen csinálnék „valami sajátot”. Nem kérdezte, mit, csak annyit mondott: „akkor a jövő héten két nap stúdió!” Összeszedtem a feleségemhez, Bubához írt szerelmes verseimet, s Égi fény címmel megjelent 14-15 vers. És nem magánkiadásban! Csodálkoztak sokan, hogy ennek a tökös hekusokat is játszó palinak lírai oldala is van.
l Papírformátumú lesz ez a „meglepetés-
titok”?
– Annyit mondok, hogy papírformátumban jelenik meg, s ez sem magánkiadás lesz. Ez azért fontos számomra, mert soha nem bombáztam újságokat, irodalmi szerkesztőségeket semmivel, legfeljebb meg- és visszaemlékezéseket írtam egy-egy nagy művészről, hiszen játszhattam Páger Antallal, Ruttkai Évával, más nagy magyar színészekkel. De ezeket mindig felkérésre írtam. Nemrég szóba került az esetleges megjelenés, s az egyik nagy könyvterjesztő cég vezetője, miután elolvasta, azt találta mondani, hogy a „rangodnak megfelelően” – s ezt tegyük tényleg idézőjelbe – odaadom annak az öt-hat kiadónak, aki szóba jöhet. Már az első nívós kiadó jelentkezett, s a szerkesztőm egy nagyon sikeres és ismert magyar drámaíró, Háy János. Erre külön büszke vagyok. Úgyhogy – Örkénnyel szólva – „bizakodva nézek a jövőbe”.
l Vajon miért van az, hogy az orvosok gyakran zenélnek, énekelnek, a színművészek meg írnak? Kapásból többet is meg lehetne nevezni a jeles színészek közül, akik komolyan írnak…
– Hát én nem tudom, hogy „komolyan” írok-e, de próbálom megfogalmazni azt, ami az eszemben jár. Amennyire ezt a szakmát intellektuális szakmának lehet nevezni – én feltétlenül annak tartom –, hiszen óriási színészegyéniségeink nemcsak írogattak, hanem az írást is saját másik, plusz kifejezési eszközüknek tekintették. Gábor Miklósnak, aki az egyik legműveltebb magyar színész volt, Darvas Ivánnak, Latinovits Zoltánnak is jelentek meg köteteik. Szinte hihetetlen, de nekem ez a 44. szezonom, ami azért nem semmi. Na most, amikor az ember fiatal színészként ott áll könnyes szemmel – s ez azért előfordult velem is, meg a kortársaimmal is, hogy ott voltunk meghatottan, amikor valakinek a 25 éves jubileumát ünnepelték egy premier tapsrendjében, akkor még fel sem fogja a számot. S ha belegondolok, mindjárt a kétszer 25-nél tartok! Ez már nagyon komoly idő. Teljesen jogos igény, hogy az ember valamilyen formában szeretné a tapasztalatait, a gondolatait átadni. Hagyományozni. Az írás erre is jó, a gondolataid és a papír jó barátok… A legnagyobb dolognak azt tartom, hogy 44 évig a pályán tudtam maradni. S nem csupán maradni, hanem szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ezen idő alatt egyetlen olyan szezonom sem volt, amikor ne kerültek volna hozzám akár színpadon, akár filmen, akár tévén jelentős darabok. Ebből kifolyólag az embernek nagyon sok mondanivalója van. Ezt lehet rendezésben, tanításban is közrebocsátani. Nagyon sok színész jó rendező is, gondoljunk Eszenyi Enikőre, Rudolf Péterre, Alföldi Róbertre vagy éppen Tordy Gézára – a Hárman a padon rendezőjére –, aki az utóbbi évtizedben talán többet dolgozott így, mint színészként. Netán a régiekre: Várkonyi Zoltánra, Major Tamásra. Sok rendező pedig kitűnik a színészmesterségben: például Ács János vagy Csiszár Imre. Ha valamirevaló színész rendez, az azért egy más dolog, mert sokkal nagyobb hitele van. Mert biztos, hogy ismer, elismer bennünket, s azzal nem nagyon lehet vitatkozni, hogy értünk akar jót. Persze ez többnyire a nem színész rendezőkre is áll, de valahogy az, aki a színpadon viszi vásárra a bőrét, közelebb áll hozzánk.
l Ön is sokat rendezett már…
– Ezt tulajdonképpen Sík Ferencnek, a Nemzeti Színház egykori főrendezőjének köszönhetem… Előtte Ira Levin Veronika szobája pszichodrámáját vittem csak színre a régi Vigadó kamaratermében, amit lebontottak azóta már. Itt rendezte meg Csiszár Imre a Kopogós römit az amerikai Coburntől. S mit ad a sors, 24 év után ugyanabban a felállásban – Moór Mari és én – két szezonon át játszottuk a tragikomédiát az Óbudai Társaskörben szintén Csiszár Imre rendezésében. Most pedig – október 15-étől – egy 10-15 előadásból álló vidéki turnéra megyünk, Kaposváron és Bonyhádon kezdünk. De visszatérve a rendezéseimre: maradandó élményem többek közt Hunyady Sándor Lovagias ügye a Nemzetiben: olyan művészek, mint Agárdy Gábor és mások elfogadták azt a tükröt, amit én próbáltam mutatni nekik. Sok helyütt rendeztem, de mondjuk igazgatóként, Sopronban „soha nem uralkodtam el”. S aminél nagyobb dicsőséget el sem tudok képzelni: a Pesti Magyar Színházzal Iglódi István rendezésében, az Orfeusz az alvilágban című darabban nálunk játszott Avar István, Kállai Ferenc és Agárdy Gábor – mindhárman a Nemzet Színészei. Neki – Agárdynak – sajnos ez volt az utolsó színpadi premierje…
l Egy rádiós műsorban többen arról keseregtek minap, hogy egyre nehezebb kapcsolatot teremteni.
– Én nem érzem, hogy a közönséggel nehéz lenne kapcsolatot teremteni. Pedig bizonyára tele vannak problémákkal… A celebség meg nem érdekel, nem foglalkozom vele. A bulvárra nyilván igény van, s feltételezetten tisztességes példányszámnövelésként fogják fel, hogy valamiféle közszeretetnek örvendő idolt akarnak faragni sokszor alappal vagy alaptalanul szerencsés vagy szerencsétlen emberekből. Ezen mindig mosolygok egy kicsit… Ha méltán világhírnévnek örvendő sztárok, mondjuk egy Jack Nicholson megjelenik egy lapban egy jachtról a vízbe pottyanva a Cote d’Azuron, hát istenem. Ez érdekes is lehet. Mert egy „valakit” látok – fürdőgatyában. Más minőség, mint akiket teljesítmény nélkül mindig csak fürdőgatyában vagy anélkül lehet látni a címoldalakon… Úgy gondolom: minél gagyibb a világ, annál inkább a gagyi, a talmi adható el. S minél inkább így van ez, annál nagyobb szükség van a színházra. A színháznak – bármilyen műfajról legyen is szó, ha az jól és tehetségesen van csinálva – létjogosultsága van ezer éve óta. Az élő hatásnak és az értelemnek mindig létjogosultsága van. Én 44 év alatt sem tudtam leszokni arról, hogy előadásokat nézzek mindenhol. Kétszer voltam zsűritag Pécsett, a POSZT-on, s óriási örömmel tölt el, ha olyan előadásokat látok, mint a Katona József Színházban az Ascher Tamás rendezte Barbárok. De sorolhatnám a műhelyeket Tatabányától kezdve, s örömmel hívtam fel Tóth Ildikót, amikor érdemes művész lett. Szerintem ez a nyitottság megvan a nézőkben is. Azt szoktam mondani, hogy a színház lényegében maga a „tökéletes elmúlás” – ezt mondom egy kicsit szomorúan, egy kicsit meg boldogan, mert a színház mindig egy adott estére érvényes.
l Persze… Függ a közönség összetételétől.
– Meg a mi diszponáltságunktól. Bár a profizmus segít abban, hogy az ember a színpadon ki tudja kapcsolni a privát életét. Bizonyos szint felett, hosszú idő után egy kicsit „terápikus” is a színház, mert az ember kisír magából sok mindent. Ezt azért mondom, mert Keleti Éva fotóművész – sok évtizedes barátom – Törőcsik Mariról csinált egy portré- és szerepfotó-kiállítást most az óbudai Symbol étteremkomplexum kortárs galériájában. Mari is ott volt, aki szerencsére újra köztünk van egészségben, olyannyira, hogy Kaposváron próbál. Én nyitottam meg a tárlatot. Keleti Éva a legnagyobbak egyike. Talán ő az, aki meg tudja cáfolni a maga „másik” művészetével, képi látásával azt, amit az előbb mondtam. Hogy a színház maga a „tökéletes elmúlás”. Ha egy korabeli tévéfelvételt nézel, az magában hordozza a kor stílusjegyeit, technikáját, s nem őrzi úgy meg a pillanatot, mint Éva fotói. Nyilván több száz képből választott, mert azt akarja kifejezni – amit. A fotó bizalmi kérdés is egyben. Törőcsik csodaságát Keleti csodasága tudja igazán átadni. Látjuk az egy hét alatt készült régi, háború előtti filmeken is, hogy egy Kabos, egy Mály Gerő más, mint a korabeli üdvöskék, de azért az egész akkor sem olyan, mintha egyetlen fotón látnánk Tolnay Klári szemét.
l A színházi törvénnyel kapcsolatban a repertoárszínház és a társulati rendszer megőrzését javasolta. Miért olyan fontos ez?
– Mert valóban ez a legnagyobb vívmánya a magyar színháznak – még ha költséges is. Ezeket a – remélhetőleg – átmeneti gazdasági nehézségek miatt nem szabad megszüntetni. Ha mondjuk egy Katona József Színházat minőségi etalonnak tekintünk – s nem lehet nem annak tekinteni – akkor annak a műhely jellege, szellemisége, társulati léte nagyon fontos. Itt vagy húsz olyan fiatalra oda kell nézni, köztük olyan alkatúakra is, akikre egy „átlagszínház” azt mondaná: „fiatalnak öreg vagy, öregnek meg nem vagy elég öreg, szóval várjál még negyven évet!” A társulat tehát nagy dolog. Ez persze nem azt jelenti, hogy a nagyvilágban a Broadwaytól a Westendig, vagy egy olasz staggionéban ne lehetne összeszerződtetni a legjobbakat. Lehet csinálni nálunk is. De nem mindennel. Mert az, hogy egy társulat közösen tűz ki magának művészeti célokat, s azokat évtizedeken át megvalósítani igyekszik, a legnagyobb minőség. S gondolom, minden igazi színházi vezető – fiatal és idősebb – erre törekszik. Világos, hogy ez a legdrágább. Ez ugyanúgy a legdrágább, mint a demokrácia. De nem találtak ki nála jobbat! A színházi törvény kapcsán nagyon-nagyon buta felvetésnek tartom, hogy színház kell-e
vagy kórház. Vagy hogy közlekedésfejlesztés kell-e. Persze, hogy minden kell. Kellene. De, mondjuk, az oktatással és a kultúrával az a baj, hogy az nem úgy van, hogyha egyszer – adja a Jóisten – talpra áll az ország anyagilag –, s akkor, miután mindezt elhanyagoltuk, majd bedobunk egy zsetont, s egy pöccintésre kijön a kultúra, a tudomány. Házat is lehet építeni egy hónap alatt, ha valaki sokat nyer a lottón. De egy százéves fát nem lehet odaültetni elé, talán még egy húszévest sem. Nem vonulhat ki az állam, az önkormányzatok a kultúrából – mert egymásra vannak utalva. Akkor is ezt mondanám, ha éppen könyvelő lennék, mert kell, hogy valamilyen igényem legyen. A televízió is rettenetesen fontos, de nem lehet, hogy csak a kilóra vásárolt hülyeség ömöljön belőle.
l A demokráciát említette az előbb… Mondhatott volna demokráciadeficet is a bukdácsolásra.
– Ez egy velejáró folyamat. Már említettem Örkényt is: „bizakodva nézek a jövőbe”. Biztos vagyok benne, hogy bizakodva kell nézni a jövőbe. Bennem irgalmatlan optimizmus és nyugalom van. Hatvanhét évesen megjelenik a „papírformátumom”, s ezt a – kicsit – „alkotói szabad(abb)ságot” arra is felhasználom, hogy angol órára is járok. Nem akarok nyelvvizsgát tenni, csak a meglévőnél kicsit jobban akarok makogni. Az embernek foglalkoznia kell magával, foglalkoznia kell sok minden és mindenki mással. Érdeklődő ember vagyok, természetesen van véleményem, messze távol tartom magam mindenféle aktuálpolitizálástól, tiszteletben tartom akárki politikai nézetét, ha az nem valamifajta szélsőség. De én úgy gondolom, ez az ország a következőkben is alkalmas lesz arra, hogy kijavítsa azt a sok bajt, amit közösen elkövettünk. És ebben nagyon nagy az értelmiség felelőssége.

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!