Tisztelt Polgármester Úr!
Több hónappal ezelőtt levelet kaptam Öntől, amelyben jelezte, hogy vásárlási kedvezménnyel kívánja meglepni és segíteni Erzsébetváros, vagyis Budapest VII. kerületének nyugdíjas korú lakóit. Már akkor úgy éreztem, hogy én ebből a kedvezményből inkább nem kérnék, de a sok tennivaló közepette nem válaszoltam Önnek, s őszintén szólva, elfelejtkeztem ajánlatáról.
Ön azonban és munkatársai, sajnos, nem. Néhány hete kaptam meg a pompás kiállítású füzetet, amely szerint – ahogyan Ön írja a címzetteknek – „közel ezer elfogadóhelyen” vásárolhatnak kedvezményesen az „Erzsébetváros Ezüst Évek” kártyatulajdonosai, mivel szeretné, „ha megbecsülésünk bizonyítékaként most Erzsébetváros nyújtana valamit”, ami – így reméli Ön – megkönnyíti a címzettek életét. Hát nézzük, miként is kívánna Ön segíteni? Az ezer „elfogadóhelyből” nagyjából három tucat cég működik a VII. kerületben, a többi másutt Budapesten vagy éppen vidéken. Alig egy-kettő közülük gyorsétterem, itt 15 százalékos kedvezményt adnának nekem s erzsébetvárosi kortársaimnak; az üzletek közül négy ruhanemű értékesítésével foglalkozik, jó néhány lakberendezéssel, számítástechnikával, lakossági szolgáltatással, akad közöttük kerékpárbolt, szépségápoló, fitneszterem, ingatlanfejlesztő, tájképeket kínáló bolt, s teljes körű marketingszolgáltatásokkal kecsegtető vállalkozás. Ugye, Tisztelt Polgármester Úr, nem gondolja, hogy a szegény vagy jómódú, a régi kis nyugdíjból élő vagy a már emelt juttatást élvező, ráadásul netán tovább dolgozó hatvan felettiek tolongani fognak az említett üzletekben a Sissi képmásával díszített vásárlási kártyával? De a kedvezményt nyújtók nagy többsége nem a VII. kerületben működik, s vajon miért mennék a város másik részébe, mondjuk, babaholmit venni – unokáimnak – öt százalékért? Vagyis ha ötezerért vásárolok, megtakarítok 250 forintot… A benzin vagy a villamosjegy többe kerül. S aki ingyen utazik? – vetheti Ön ellen. Annak a tömegközlekedés okozta kényelmetlenség miatt nem éri meg, higgye el. A tetszetős füzetből kiderül, hogy kedvezményesen – 10 százalék! – vásárolhatok túrafelszereléseket(!), az ország számos pontján megcsináltathatom gépkocsim betört üvegét, bérelhetek limuzint(!), egy-két panzióban öt százalékkal kevesebbet fizethetek, s egy bizonyos benzinkútnál – mondjuk, Szombathelyen vagy Bögötén öt, azaz öt forinttal kevesebbért kapom a benzint. Vagyis 30 liter üzemanyag vásárlásakor éppen 150 forintot spórolhatok… Nem folytatom a sort, ugye, Polgármester Úr, nem gondolja komolyan, hogy ezek a kedvezmények könnyítenek Erzsébetváros korosabb lakóinak életén, s hogy ez az ezüstkártya – miként Ön írja – „aranyat ér”. Bizony még vasat sem.
Félre ne értsen, jó szándékát nem vonom kétségbe. Hogy’ is vonhatnám, sem okom, sem jogom rá! S nem is írtam volna Önnek, ha e szerintem balul sikerült akció mögött nem rejlenék egy általános, mondhatni, közreflex. Nem azzal törődöm, hogy azoknak mi kell, akiken segíteni akarok, hanem úgy segítek, amiként nekem jó. (No meg ez esetben a fölsorolt cégeknek, amelyeknek ez az akció kétségkívül ingyenreklám.) Ráadásul, s a politikai elitben ez is gyakran fordul elő, Ön sem figyelt az árnyalatokra: a nyugdíjasok tábora ugyanis éppen olyan tagolt, mint az egész társadalom, őket sem lehet homogén közösségnek tekinteni. A valóban szegényeknek ez az akció szinte semmit nem jelent. Nekem pedig, aki csaknem hatvan éve erzsébetvárosi polgár vagyok, az öt-tíz százalékos álkedvezményeknél sokkal fontosabb lenne, hogy közelemben, például az Osvát vagy a Kertész utca ne bűzölögjön, olykor ne rondítsa el a kerület utcáit végtelen mennyiségű kutya- és egyéb piszok, ne büntessenek könyörtelenül piti szabálytalanságokért a túlbuzgó ellenőrök, ne tátongjanak üresen üzletek, ne akarjam elkerülni a „Blahát”, ahova olykor beszorul a szuperszegénység és a szuperszenny. Sokunk közérzetét, akik ebben a patinás, de túlzsúfolt kerületben lakunk, rontják ezek a bosszúságok. Tudom, Polgármester Úr, hogy e gondok orvoslása jelentős mértékben nem csak Öntől függ, de higgye el, hogy ha ezek közül csak egy is enyhülne, többre mennénk vele, mint az Ezüstévek kártyával, amelyet egyik kortársam egyenesen a szemétkosárba dobott, és amelytől én is megválok, mert egyszerűen nem tudom és nem is kívánom használni. Ha jól hallom, más kerületvezetők a segítésnek az Önétől egészen eltérő módját választották, igaz, nem a nyugdíjasokat célozták meg. Van, ahol a méregdrága és az OEP által elképesztő módon nem támogatott rákellenes vakcinát adják ajándékba a hölgyeknek, másutt a szülő nők kapnak tekintélyes összeget, miután kicsinyüket világra hozták, s a támogatásnak, az igazi könnyítést hozó kéznyújtásnak föltehetően még nagyon sok változata létezik Budapest kerületeiben.
Kérem, gondolkozzék el azon, hogy a nyugdíjasokon vagy éppen a fiatalabb korosztályokon miként tudna valóban segíteni. A készség, a jó szándék megvan Önben, ennyit kétségkívül bizonyít a kártya. De csak ennyit.
Üdvözlettel:
Martin József
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!