Csak a balga nem talál korrupciót

– Nézzük csak meg három, hazánkkal összemérhetô európai állam harcirepülôgép-beszerzéseit, amelyek nem Gripent vásároltak – fog a szóba Szentesi György haditechnikai szakértô. – Finnország azelőtt szovjet vadászgépeket használt, s a Szovjetunió felbomlása után kézenfekvô lett volna, ha a másik szomszédtól vesz új repülôket, mivel Finnország lakosságának tekintélyes része svéd, s így közel az alkatrész-utánpótlás, a kiképzés. De nem így történt. Amerikai, és az F–16-osnál jóval nagyobb F–18-asokat vásárolt. Ezekrôl tudni kell: eredetileg hajófedélzeti vadásznak készültek. Az F–18-asok „pompásak” a finn területre, ahol ugyebár egymást érik az ezer tavon a repülőgép-hordozók… De félre a tréfával! A lényeg az, hogy a finnek az ország nagyságánál és valóságos igényeinél jóval nagyobb képességû és sokkal drágább gépeket vettek. Ezt pedig biztonságpolitikai  oldalról semmi nem támasztja alá; számomra egyszerûen érthetetlen.
Svájc fenyegetettsége gyakorlatilag nulla, ámde nagyon gazdag ország. S ott sem a katonák döntöttek a gépvásárlásról, de nem is a politikusok, hanem népszavazást írtak ki. Churchill mondta egyszer, hogy a legjobb érv a demokrácia ellen: öt perc beszélgetés egy átlagos szavazóval… Hadd ne ecseteljem, mekkora szakértelmük lehet az átlagos svájci szavazópolgároknak, ha arról kell határozni, hogy a sok drága és jobbnál-jobb vadászgép közül végül melyikre költsön vagyonokat az államuk. Ennél indokolatlanabb népszavazást nehéz lenne találni a modern demokráciákban… Az eredményrôl meg annyit: Svájc is F–18-asokat vett, amelyek összes tengereik összes repülőgép-hordozóin kiválóan védhetik az ország légterét – Londontól Moszkváig, mert az F–18 közepes változatának a hatósugara odáig ér… A kérdés megint az: mi szükség volt erre, ha biztonságpolitikai oka nincs?
A harmadik ország Ausztria, a mai európai piacon található legnagyobb és legdrágább  többfeladatú harci repülôgépet, a Eurofighter-Typhoont vette meg. Ezzel még távolabbra lehet elérni, mint az F–18-assal; a mai gépek között körülbelül olyan a tényleges tömege, mint a II. világháborúban volt a közepes vagy még inkább a nehézbombázó repülôgépeké. Mi szüksége lehetett e hatalmas gépekre az egyébként kis osztrák államnak?
Olyanok ezek az esetek, mintha egy 3-4 tagú család 8-10 személyes óriás-terepjárót venne magának, amivel minden olyan helyre eljuthat, ahová nem akar és nem is fog eljutni… Magyarán: mindhárom ország a számára tán legalkalmatlanabb és legdrágább géptípust választotta ki. Hogy milyen következtetést vonok le ebbôl? Inkább csak töprengek, nem lehet-e emögött valami… Mondjuk az, hogy egyik-másik esetben a McDonell-Douglas a Lockheed Martinnál vagy – teszem azt – az Erofightert gyártó Nyugat-európai Repülőipari Egyesülésnél jobban tudta érvényesíteni érdekeit. Szerintem balgának kell lenni, hogy aki keres, az ne találjon megvesztegetést az ilyen esetek hátterében. A fegyverbeszerzésben ugyanis a kapitalizmus azt jelenti: a megrendelôk, az államok vagy a politikusok a sok hasonló jó képességû harci eszközbôl azt fogják megvásárolni, amelyiket a gyártója, forgalmazója ügyesebben ad el; azaz kijárók, lobbisták útján, vagy tényleges kenôpénzekkel „gyôzi meg” ôket. Úgy vélem, az érvényesül a mai repülôgéppiacon, aki okosabban és jobban ken. Persze konkrétan bizonyítani ezt rendkívül nehéz, s a haditechnikai korrupciós ügyeknek csak egy töredékénél sikerült. Például amikor az F–16-osokat gyártó Lockheed Martin megbuktatta az egyik japán miniszterelnököt, az Agusta olasz helikoptergyár pedig a NATO egykori fôtitkárát. Aki adja és aki kapja a pénzt, annak a legfontosabb érdeke, hogy a „meggyőzésről” semmi ne derüljön ki. Ezért valószínûleg több kerülôt téve és több csatornán át kerül oda a pénz a címzetthez, aki talán látszólag nem is jut a pénz birtokába, csak éppen rendelkezhet a felhasználásáról, ami hatalmat ad. Ezért azt hiszem, az esetek többségében nem buknak le, a gyanú csak gyanú marad, talán örökre, talán csak egy idôre.
Mit is gondolok ezek után a Gripen-vásárlásról? Annak idején pártoltam, szakmai okból. Ezek voltak a legmodernebbek, s az ország nagyságával és biztonságpolitikájával sokkal arányosabb volt a cseh és a magyar döntés, mint a finn, a svájci vagy az osztrák. Ha azt kérdezik, indokolt volt-e a cseh és a magyar Gripenekre légi utántöltést is rendelni, csak azt mondhatom: mindkét állam védelmi elképzeléseiben nagy súllyal szerepel, hogy részt vehessen a közös NATO-műveletekben. Ám erre nem garancia, csak elvi lehetőség a légi utántöltés. A kis Portugáliának hosszú évtizedek óta húsz amerikai gyártmányú F–16-os vadászgépe van, mégsem vonták be ôket soha egyetlen közös mûveletbe sem. Talán mert húsz gép a NATO-nak egyszerûen kevés ahhoz, hogy „meghívót” küldjön, ha vannak olyan hadseregek, amelyek harci gépek százait állíthatják ki.
– A korrupció legfőbb területe hagyományosan a nemzetközi fegyverkereskedelem – így Simai Mihály akadémikus közgazdász, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének kutató professzora. – A jelenséggel foglalkozó Tansparency International szerint az országok közötti ügyletek felében megjelenik a korrupció, és szinte kivétel nélkül a fegyverüzletekben. A szervezet adatai szerint évente mintegy 40 milliárd dollárra rúg a summa, amit a különféle kormányok vásárlóinak vesztegetésre fizetnek ki a nagy fegyverkereskedelmi társaságok. Ez pedig körülbelül a fegyverbiznisz teljes forgalmának egytizede a világon.
Érdemes bepillanatanunk az ilyen üzletkötések belső „rendjébe”. Erről a professzor azt mondta: vagy a kormányok jelölnek ki egy ügynököt, aki a fegyvervásárlást bonyolítja – rendszerint a beszerzésekkel foglalkozó magas rangú katonatisztet vagy más olyan személyt, akinek a folyamatra befolyása van – vagy az egymással versengő hadiipari társaságok lobbiügynökségeken keresztül keresik meg azokat a személyeket, intézményeket, szervezeteket, amelyeken keresztül a vesztegetést megoldhatják.
– Bő évszázados a története a világon ennek a folyamatnak és kiváltképp azok a társaságok igyekeznek élni efféle eszközzel, amelyeknek jelentősek a versenyhátrányai, vagy be akarnak kerülni a fegyverüzletbe. Tudni kell: az OECD-államok megállapodtak, úgy próbálják korlátozni a társaságok korrupciós próbálkozásait, hogy az erre fordított pénzt többé nem lehet levonni a költségekből. Bár így nehezebbé, körülményesebbé vált, mégsem látszik csökkenni, megszűnni a vesztegetés. Különösen nem a fejlődő országokban, ahol az ellenőrzés gyengébb, a közvélemény sem figyel annyira az ilyesmire, s az államtitok is ellehetetleníti a részletek nyilvánosságra kerülését. S jelenleg a fejlődő országok vásárolják meg a világpiacra kerülő fegyverek közel 60 százalékát. Bár ezekben az államokban a leggyakoribb a korrupció, de minden fejlettségi szinten megjelenik. Közismert volt például a Lockheed-vesztegetés Angliában, ahol egy magas rangú katonatisztet tartóztattak le, aki jókora summát fogadott el a társaságtól repülőgépeik megvásárlása érdekében. A fejlődő országokban általános gyakorlat, hogy a vezető tisztviselők kikötnek egy meghatározott összeget. Magam is tapasztaltam ezt pár évtizede, amikor az ENSZ tisztviselőjeként a Közel-Keleten tevékenykedtem; az egyik államban a nagy hadiiparú egykori Csehszlovákia öt- százalékos jutalékot adott az ország katonai beszerzőinek. A vásárló országot csak azért nem nevezem meg, mert ma is létező állam és lehet, hogy vezető pozíciót töltenek be az akkori ügyben érintett katonatisztek.
A korrupciós pénzekkel az akadémikus szerint általában személyeket részesítenek előnyben, jóval ritkábban szervezeteket. Ez érthető, hiszen a szervezet nagy, és nehezebb megvesztegetni, s mindig akad valaki, aki előbb-utóbb „kitálal”. Irán fegyvervásárlásait a sah idején az uralkodóhoz közel álló személyek intézték, akik a pénz zömét a sah által megjelölt célokra továbbították. – Ritkán buknak le az érintettek. Rendkívül kevés az olyan eset, amely nyilvánosságra kerül és még kevesebb, amikor a korrupcióban részt vevő személyt letartóztatják, bíróság elé állítják. Csak a jéghegy csúcsai látszanak – vélekedett Simai Mihály.Vasvári G. Pá

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!