Orbán Oszkár-díjas alakítása

Bizonyosan a legsokoldalúbb, senki sem képes ennyi szerepet eljátszani. S nem is csupán korábbi nagy alakításaira gondolok, bár hajdan a szókimondó liberális titánt éppúgy pompásan adta elő, mint mostanság a köntörfalazó konzervatívot és alkalomadtán a rámenős radikálist. A héten pedig, amikor szavai szerint „kínosan” érintette párttársa, Molnár Oszkár képviselő, finoman fogalmazva is, egy másik, jobbszélső párt gondolatvilágát tükröző fejtegetése, Orbán stílszerűen Oszkár-díjra méltóan játszotta szerepét.
Nehéz szerep, ez kétségtelen, hiszen egyszerre két közönségnek kell eljátszani. Valamikor a színdarabokban a szerző a „félre” szót zárójelbe téve tüntette fel, hogy a hős ezt már csak a publikumnak mondja, vagyis gondolatait közli, amelyekbe csupán a nézőket avatja be, színpadi társai elől eltitkolja. Orbán képes arra, hogy miközben az egyik közönségnek monológot ad elő, a másiknak ilyen „félre” módon adja értésére: nem is kell azt úgy érteni. Hogyne, kínos neki, amit Oszkár mondott, de „még kínosabb lenne”, ha a pártelnök felelősségét firtató szocialista képviselő volna a párttársa. S különben is: Molnár tegye egyértelművé gondolatait, ha pedig nem képes rá, vonja le a következtetéseket.
Itt persze a legkevésbé sem az érdekes, hogy mit tud és mit mond Oszkár, mert ezt már jól ismerjük, miként azt a gondolatvilágot is, amelyet volt szíves városa tévéjében kifejteni. Most igazában csakis az érdekes, mit tud és mond erről a kormányzásra bőszen készülő párt elnöke. Egykori, liberális szerepében Orbán hajszálpontosan tudta még meghatározni az oszkári eszmeiséget, mostani alakításában viszont megpróbálja kedélyesre venni a figurát. Már hogyan is jelenthetne fenyegetést egy képviselő, aki húsz kilót nyom vasággyal – e flaszterhumor akár kabaréban is elmenne, bár talán még ott is fennakadna a közönség azon, hogy Goebbels is csak vasággyal mérve nyomot annyit, mint a hájas Göring, de azért kár volna latolgatni, melyikőjük volt a veszélyesebb. Különben is: eszmerendszerük volt a fenyegető, s ez áll a legtörékenyebb mai politikusra is.
Tudja ezt, persze, Orbán is, ezért csavarint: egy politikusnak senkiben sem szabad félelmet keltenie, ezért ő nem azt várja, „nem elhatárolódást, hanem ennél sokkal többet” – fokozza a feszültséget, hogy mire is szánná rá magát egy tűrhetetlen nézeteket kifejtő párttársával szemben. Ám csalódást okoz a naivaknak, akik elhamarkodottan kiebrudalásra gondoltak, amint történt például ama fideszes esetében, akit azért zártak ki, mert méltatlanul támadta a pártelnököt. Oszkár csupán a demokrácia alapelveit támadta, ezért aztán pártelnöke tőle „elhatárolódásnál többet” vár: tegye nyilvánosan egyértelművé gondolatait, s ha erre nem képes, akkor vonja le a következtetéseket.
Vagyis a kérdésre, hogy hajlandó lenne-e ő, a pártelnök elhatárolódni a náci eszmevilágot felidéző fejtegetésektől, teátrálisan közli: az elhatárolódás nem elég. Vonja vissza tanait Oszkár, magyarán határolódjon el ő önmagától. Nem is ütögetik hasukat a cigányasszonyok gumikalapáccsal, nem is akarja bekebelezni hazánkat a globális zsidó tőke, talán még a zsidó gyerekek sem tanulnak Jeruzsálemben magyarul. Mivel az ellenzéki vezért már most sem hozzák (mármint párttársán kívül) kínos helyzetben a tévéstúdiókban, csak a nézőtől várható egy „félre”: hiszen az elhatárolódást a pártelnöktől kérték. Aki azonban dehogyis képviselőjétől, hanem azoktól az okvetetlenkedőktől óhajt elhatárolódni, aki „lefasisztázzák” az ő pártját. Miközben éppen most mentené ki a maga kreálta katyvaszból pártja fasiszta gondolatokat fejtegető képviselőjét.
Hálátlan szerep, annyi szent, összevegyíteni – majd azt mondtam: összezagyválni – két, sőt három monológot, de a világért sem elárulni a pártelnök hamleti dilemmáját: kizárhatom vagy nem zárhatom ki? Az vesse rá az első követ, aki nem él a bevált színészi fogásokkal: rendszerváltásnál, akarom mondani, elhatárolódásnál több – ez a mérsékelt jobboldaliaknak szól, s nem árt, ha meghallják a „túloldalon” is. De kikérem magunknak a „lefasisztázást” – hangzik a radikális füleknek tetsző szöveg, mivel nálunk az a módi, hogy csak az cigányozik, zsidózik, buzizik, aki ezt nyíltan „felvállalja”, s ez még akkor is így van, ha már régen túljutottunk a kódnyelv használatán, az Oszkároknak, ami a szívén, az a száján. Attól, hogy egy képviselő fasiszta gondolatokat hirdet és pártja – ma már képtelen lévén a „náci alapvetés” konstatálására – ezért maximum tanai visszavonását várja el tőle (elképzelhetjük Molnár-Galileitől a „félrét”: és mégis ütögetik a hasukat…), attól micsoda galádság e pártot „lefasisztázni”, amit persze senki sem tesz, ha bátorkodik is számon kérni azt az elhatárolódást. Mármint párttól és elnökétől.
S mert arra nem hajlandók, a világért sem, nem képes lenyűgözni az embert az orbáni szerepjátszás, noha az Oszkár-díjat kétségtelenül megérdemli. Hiszen, ha időben nem is, elválaszthatatlanul egybefonódik a harmadik monológgal, amelyet már nem stúdióban, hanem könyvbemutatón adott elő a jeles színész. Egy nyugati eszmetársa könyvbemutatóján aggódva szól az indulatok elhatalmasodásáról, s két utat lát az ország előtt: az egyik a szélsőségeké, amelynek vége a káosz, a másik pedig a józan ész útja. Itt a valódi elhatárolódás, ám ez is orbáni módra: az egyik szélsőség a kormányzat, amely magát a törvények fölé helyezi, s így csak a másik a „radikális”, amely rendszeresen a törvényen kívül helyezi magát. Centrista hősünket látjuk tehát, aki hallhatott valamit pedzegetni a kádári kétfrontos harcról, s ha ehhez csak az kell, hogy az utált kormányt a –  persze meg nem nevezett – törvények megszegésével vádolja (ahogy teszik naponta ama radikálisok), akkor legyen. Itt a széksorokban ülő nyugati nézőknek is játszunk. Újsütetű centristák bízvást számíthat kedvenc mellékszereplőjére, akinek kövéri monológjai a számonkérésről sietnek a másik, a vezér által leszélsőségezett közönséget is megnyugtatni.
Amint a kesztyűs kéz taktikájával is Oszkárunk esetében: ha Molnár (és pártelnöke) ismerné a nixoni Fehér Ház belső használatú szólását, a szélben sodródó, lehullni hagyott falevélről, akkor sejthetné jövőjét. S nem is volna ezzel baj: akik „kínosak” a vezérnek, azoktól meg kell szabadulni. Ámde itt és most, s éppen a szélsőjobb térnyerése láttán ezt nem – a fideszesek kedvelt szavával – „mutyizva” kellene tenni. Ha Orbán nem tudná, ami kizárt, az a nyugati közönség (lapjainak tanúsága szerint) a szélsőjobb pártját bizony lefasisztázza, s ha Oszkárokra lel a főhős mögött, hajlani fog ezt kiterjeszteni a hatalomra készülő jobboldal főerejére is. Kivált olyasmiket olvasva, hogy a Jobbik „beárulja” a Fideszt, amiért az szerinte elorozza politikáját (egy nyilatkozatuk gúnyosan tudatja Kövérrel: tartsa készenlétben másológépét januárra, amikor a Vona-párt előáll programjával).
Demokráciánk két évtizede cáfolja hatásosan az orbáni forgatókönyvet: a szélsőségesek, mármint a valóságosak, vérszemet kapnak a kesztyűs kéz láttán, s a maguk igazolásának tekintik, ha a vezéri és alvezéri monológokba bekerül az ő szóhasználatuk, sőt a jobboldal nagy pártjában is felbukkannak eszmetársaik. A közönség egy, sajnos növekvő része pedig mindebben a radiális (amúgy rendszerint eszement) gondolatok legitimálását érzékeli. Mindenesetre a nyugati jobboldal azt tartja a káoszba vezető útnak, ha pátyolgatná szélsőségeseit, s ezért bizony mindig elhatárolódik tőlük. Nem is ácsingózva Oszkár-díjas produkciókra.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!