Ráday Mihály, az értékmentő

„Azt gondolom, hogy amíg ennyi energiám van, és ameddig a nézettségem kora délután nem rosszabb, mint egy igen sokat reklámozott, fontosnak számító esti műsoré, addig nincs miért szégyenkeznem. Az Unokáink sem fogják látni... szándékosan agitatív, s amit ezzel elér, az az ország kulturális örökségének mindenképpen jó. Amíg erre lesz továbbra is havi huszonöt perce a Magyar Televíziónak, addig tovább folytatom” – ígérte. „Nehezen lavírozok olykor a kemény kritika és a reményt keltő szavak közt. Minden beruházó szeretné, ha dicsérnék, és takargatni akarja, ha ártott. Bár gyakran a büntetést is bekalkulálják a költségvetésbe. De olyan csibészségek is vannak hazánkban, mint a szavak eltorzítása. A szanálás szó eredetileg az egészség megőrzését, a helyreállítást jelenti, nálunk a lebontást. Vagy vegyük a loft szót, mely külföldön azt jelenti, valamilyen ipari épületet más célra használnak, de az eredeti méreteivel, építészeti arculatával. Magyarországon a loft alatt azt értjük, hogy lebontják a házat, és meghagynak egy külső falat” – magyarázta.
Olyan filmek operatőre volt, mint Zsurzs Éva Glóriája, Szőnyi G. Sándor Bánk Bánja, vagy Szinetár Miklós Denevérje. „A Keménykalap és krumpliorról nem is beszélve!” – nevetett. „Édesapám színész volt, azt láttam, hogy rengeteget tanul, folyamatosan szövegeket memorizál. Nekem két egyetem után már nem volt kedvem tovább tanulni, meg sem kíséreltem a színészi, vagy előadóművészi pályát, inkább a képek alkotója szerettem volna lenni. Rengeteg munkám megvan, bármikor ismételhető, minden fontos emléket megőrzött és megőriz a televízió archívuma, bár sokáig bántott, hogy az Unokáink sem fogják látni... második adásának felvételét letörölték” – emlékezett vissza. „Lehet, hogy későn érő gyerek voltam, nem volt elképzelésem arról, mi szeretnék lenni. A hatvanas években jártam a magyar-művészettörténet szakra. Ekkoriban újult meg a világ filmművészete, s a hullám engem sem hagyott érintetlenül. Harmadmagammal megalapítottuk az ELTE Filmklubját, és eredeti szakpárom kicsit a háttérbe szorult. A film iránti érdeklődésem egyenesen a Filmművészeti Főiskolára hajtott, ahol elvégeztem az operatőri és a rendezői szakot, majd az akkor tízéves hazai televíziózás világában próbáltam elhelyezkedni. Ma már olyan korban élünk, ahol ha valaki kezébe vesz egy videokamerát, semmi más dolga nincs, csak bekapcsolni azt. Most mindent modernnek és úttörőnek nevezünk, ami kevesebb felkészültséget igényel. Amikor 1968-ban operatőrként a Magyar Televízióhoz kerültem, még kevés olyan játékfilm készült, mely nélkülözni tudta a filmművészet eszközeiben való jártasságot” – mondta.
A városszépítő egyesületek első kapavágásai 1980-ra tehetők, egy időben az Unokáink sem fogják látni... indulásával. „A városvédelemmel kapcsolatban először talán akkor gondolgoztam el komolyan, mikor középkori forgatási helyszíneket kerestünk a Bánk bánhoz. Kiderült, hogy a legközelebbi megfelelő vár, melynek van legalább egy ép sarka, Lékán áll, a határon túl. Próbáltam megfejteni, miért nem találni Budapesten korhű utcaszakaszokat, kandelábereket, kapukat. Ekkor tervezték kicserélni a Roosevelt téri lámpákat, és kiszámoltam, hogy a pásztorbotok belső korszerűsítése tizedébe került volna, mint az új ostornyelek. Januárban megcsináltam az első műsort, ami ezekkel a témákkal foglalkozott, még csupán kilenc percben. Decemberben tölti be az Unokánik sem fogják látni... a harmincadik évét, s ez nem csak a magyar televíziózásban számít ritkaságnak. A munkafolyamatok közül természetesen máig a terepmunka a kedvencem. Azok közé tartozom, akiknek a forgatás helye, és beállítássora már érkezéskor a fejében van. Amikor filmre forgattunk, a vágók mindig azt mesélték, hogy az én snittkosaramban sosem maradt felesleges darab, pontosan annyit vettem fel, amennyire szükségem volt. Az anyagok úgy állnak össze, hogy rendszeresen kapok műemlékvédő híreket egy médiafigyelő cégtől, valamint rengeteg nézői visszajelzés, észrevétel érkezik hozzám. De magam is járok mindenfelé a városban, és látok...”
Ráday Mihály nem tudott dönteni, mit tart fontosabbnak: ami éppen megújult, vagy amit máig nem bontottak el. „Húsz évvel ezelőtt kezdtem el szorgalmazni, hogy szólítsunk meg gyerekeket, fiatalokat. Arra gondoltam, hogy amiben a gyerek saját keze munkája van, arról érzi, hogy fontos, esetleg értéket is hagy maga mögött, melyet később megszeret, vagy legalább fenékbe rúgja a havert, aki hozzányúl. Tizenhét éve már, hogy maketteket, festményeket, dolgozatokat készítenek és adnak be a pályázatunkra, s a műveket évről évre kiállítjuk a budai várban, majd meghívjuk őket »építőtáborba« dolgozni az ország legérdekesebb tájaira. A legbüszkébb talán a kétszázötven civil város- és faluvédő szervezetre vagyok, mely az országban működik, és arra, hogy mindenhol szívesen látnak, segítenek, határon innen, és túl. A legkönnyebben pusztuló értékekkel, az utcabútorokkal sikerült komoly eredményt elérni; megmaradt néhány zöld WC, a hulladékgyűjtők, a padok, a telefonfülkék, és újabban már egy pár postaládát is sikerült megmenteni.”

Á.D.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!