Bakonyi Tibor
Sok szakmája van, igazi nyugdíjas ezermester. Pedig ujjai csonkolódtak: ’45-ben egy háborús bombagyutacs robbant fel a kezében. „Őscsepeliként” tízemeletes panelházak árnyékában, egy földes utcában lévő családi házban él, megszállottan dolgozik – ’56 emlékének megőrzéséért. A Pro Patria et Libertate Alapítvány és a Szent László Ifjúsági Szövetség alapítója, máig motorja 74 évesen.
– „Tibor, maga egy filozófus. Ezért plusz öt évet fog kapni!”– ezt mondta egy kihallgatója 1958-ban.
– Összesen kilenc hónapig voltam előzetesben, ebből hat hónapig magánzárkában, 15 évre ítéltek kémkedés, gazdasági adatszolgáltatás, tiltott határátlépés – háromszor mentem-jöttem az aknazáron át, így ez „duplát ért” – hazaárulás vádjával. A Parlament előtti véres sortűz miatt október 26–27-ére a bécsi magyar nagykövetségnél tüntetést szerveztünk. És még a tényleges harcok alatt itthon sem voltam! Akkor mit kaptam volna?! Kérdeztem a kihallgatómat, „mi az a hazaárulás”? Szerinte már az is az volt, hogy elhagytam a hazámat. Én meg erre azt mondtam, a hazámat nem hagytam el, hanem apámtól és többektől hallottam, hogy Magyarországon volt recski tábor, hortobágyi tábor, több internáló tábor, külföldön volt auschwitzi tábor és dachaui tábor, de én a „béketábort” hagytam el és nem a hazámat. Na erre lettem én „filozófus”… Másodfokon végül 12 évet kaptam, ebből nyolcat le is töltöttem. Börtön- vagy zárkatársaim voltak, akikkel együtt dolgoztam: Bibó István, Göncz Árpád, Kosáry Domokos, Regéczy-Nagy László, Válóczy István, Faddi Ottmár ferences és Mócsi Imre jezsuita atya, akitől a legtöbbet tanultam. Odabent verseltem – és rengeteget röhögtem. Meg akarom írni börtönéveim történetét: nem fogom azt írni, hogy „szenvedtem”. Mert tényleg végigvigyorogtam azokat az éveket a kitűnő társaságban. Pedig vizes grízt kaptam enni meg „majomfogót” – ízetlen krumplifőzeléket –, olykor a huszonkétrendbeli fegyelmim miatt kétnaponként félnapi kaját… Mégsem fogytam le. Mert ott is voltak emberséges foglárok, akik nagy titokban a derékszíjuk alatt hozták be nekem a szendvicseket. Göncz Árpáddal együtt dolgoztunk a „speciálban” Vácott: a későbbi író-műfordító, köztársasági elnök a fordító irodán, jómagam meg a műhelyben, ahol az ipari kémek által lopott rajzok alapján nyomtatott áramkört csináltam. Ide még az őrök sem jöhettek ám be! Régen volt, nem volt szép, de emberré érlelt.
– Október 30-ára, péntek 15 órára megemlékezést szervez a budapesti Köztársaság térre, Jean-Pierre Pedrazzini francia tudósító mellszobrához…
– A Paris Match munkatársa volt. Ledobta a fényképezőgépét, s egy sebesült forradalmár segítségére sietett – akkor érte őt halálos lövés a pártházból. Három éve állítottunk neki emlékművet, Szabó Gábor szobrász alkotását. Akkortájt volt negyven éve, hogy a „sittről” szabadultam. Van két szép felnőtt lányom, Anita Márta és Andrea Diana – utóbbi Marikámmal kötött második házasságomból, s a nagyobbik lányomtól két fiúunokám. Andrea közgazdász, banki oktató – férjével együtt hegymászók, búvárok – nekik még nincs gyermekük, de már ígérik nekem. Tőlük kaptuk maroknyi, erdőben talált kis állatként német vizslánkat, Alit. Aki időnként maga „Ali baba és a negyven rabló”. Erről jut eszembe: miért van az, hogy nálunk mindig csak a nagyfőnökök, az „Ali babák” repülnek a hatalomból, s a „negyven rabló” valahogy mindig marad?
(gündisch)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!