Táv­kap­cso­ló

Szeretem a tehetségkutatókat, mert szeretem az igazán tehetséges embereket. Örülök, ha esélyt kapnak, és jól esik drukkolni nekik. Végignéztem az összes Megasztárt, de a Csillag születik első szériájáért már nem voltam ennyire oda. Egyrészt kicsit furcsa volt, hogy a szájkaratétól a tányérpörgetésen át a kolbásztöltésig minden versenyszámot összeeresztettek, bár azért a tehetséget általában így is észre lehetett venni és egymással összehasonlítani. Ám sokkal inkább az sértette a hiúságomat, hogy mindig más jutott tovább, mint akinek én szurkoltam. A nyertes Utasi Árpitól nem sajnáltam a győzelmet, azt sokkal inkább, hogy eddig nem igazán tudott élni az országos népszerűséggel, leszámítva a szereplést a bulvárlapok címlapján.
Roppant mód idegesített a műsorvezető Stohl András szokásos ripacskodása is, még annak sem tudtam szívből örülni, hogy első antréjában lebucskázott a lépcsőn, amit kollégái és munkáltatói különféle RTL-es műsorokban „médiatörténeti pillanatként” dolgoztak fel, ám úgy tűnik, szerencsére mégsem írta be magát a történelemkönyvekbe. Az akkori zsűri sem volt a topon, Falusi Mariannnak, Keleti Andreának vagy véleménye nem volt, vagy csak nem tudta megfogalmazni, sebaj, Fábry Sándor körülményes körmondataival úgyis elvitte a nekik szánt adásidő felét, Náray Tamásnak pedig elég volt azt mondania mindenre, hogy „hihetetlenül fantasztikus”.
Az új zsűri ehhez képest sokkal jobb, bár Oroszlán Szonja kilóg szegényke, de legalább bájos, lelkes, amúgy szőke nősen. Az undok kritikus szerepére felvett Fáy Miklóst nagyra becsülöm, mondhatni a példaképem, ami az őszinte és keresetlen véleménynyilvánítást illeti, és emiatt nem is csalódhattunk eddig benne. Bírálata időnként már a bunkóság határát súrolta, de legalább nem volt olyan személyes, mint Friderikusz az utolsó Megasztárban.
Kicsit meglepett, hogy Csillag születik néven most mintha egy az egyben a Britain’s Got Talent című brit tehetségkutató műsort látnánk, amely Paul Pottsból operaénekest és Susan Boyle-ból világsztárt (aztán meg idegroncsot) csinált. A műsorvezetők színfalak mögötti ökörködése is épp olyan akar lenni, mint a lekoppintott vagy megvásárolt licencben, csakhogy minálunk elég idétlennek hat, mintha a versenyzőt a háta mögött akarnák kibeszélni, kicsúfolni.
Bár még csak a válogatókat látjuk, máris több szimpatikus versenyzőt ismerhettünk meg, köztük gyanúsan profikat is. Azt várná az ember, hogy egy tehetségkutatóra amatőröket válogatnak be, de úgy tűnik, azok csupán az ostort csattogtatják meg saját költésű dalokat nyomnak egy szál elektromos gitárral. Persze ettől még szép volt például Vásáry André előadása, még ha a célközönségnek épp elegendő volt az is, hogy Ennio Morricone zenéjére huhogott – holott már lemezt is kiadott énekesként. Ha áriát énekel, biztos nem kap annyi SMS-szavazatot. No és az is igaz, hogy Susan Boyle sem terem minden bokorban, nagyon nehéz olyan született tehetséget találni, akit még senki sem fedezett fel, és aki soha nem szerepelt nyilvánosan, csakis a saját fürdőszobájában a fogkeféjébe énekelt. Persze egy-két igazi csodabogarat is betettek az adásokba, csak hogy legyen kin röhögni, bár azért szét nem repedtünk. Igazán szívből tudtam örülni viszont a papírrepülőt táncoltató srácnak, akit Fáy egyenesen a nagy Andy Warholhoz hasonlított. Drukkolni fogok neki még akkor is, ha  egy egész estés előadása után pár napig a Horn Gyula-féle nyakmerevítő koronát kéne hordanom.

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!