Egyre több az orvosi műhibaper

Amiből – vélten/valósan – mifelénk is egyre több akad, mondhatnánk, „nyugati”, sőt kifejezetten tengerentúli mintára. Egy ismert orvos-ügyvéd, Martini Jenő szerint mára sikerült elérni azt, hogy ha régen bejött a beteg, akkor az volt legelső gondolata orvosként, hogy „vajon mi baja van?”, ma viszont az jut rögtön az eszébe, hogy „mi bajom lehet a betegből?”

Az egyik hírportál, a stop.hu a minap egy plasztikai műtét szerencsétlen vonzatairól számolt be. Erika szebb arcot akart, mint manapság annyian mások. Esztétikai vágyainak komoly alapja volt: egy biciklibaleset nyoma. Hiába fizetett ki több százezer forintot tavaly ősszel azok eltüntetéséért, szeme körül egy év múltán is hegek vannak. A műtét után ödémák és a bevérzések jelentek meg, de saját felelősségre hazament. A helyzet aztán csak fokozódott. Még néhány műtét következett. Orvosa szerint nem ő a hibás, a páciens a „felelős”… Mert bár az altatással együtt járhat a hányás, de a beteg alkoholt vitt be magával az intézménybe. Egy fiatal lánynak viszont a sebész a mellbimbója  egy részét szedte le  – a szemölcs helyett, aminek eltávolításáért kés alá feküdt. A győri kórházban egy kismama a nyáron a férj szerint abba halt bele, hogy császármetszés közben átvágták a belét. Sopronban két éve törlőkendőt „felejtettek” benne egy férfi hasüregében bélműtétjekor – ő is meghalt. Mint az a nő, akinél vérzései miatt egészségügyi küretet végeztek el, ám átvágták a méhfalát, s pár nap múlva a szövődményekbe belehalt. Egy ifjú feleségnek méhen kívüli terhessége után megmentették ugyan az életét, ám a beavatkozás után meddővé vált: soha nem lehet gyermeke. Egy-egy beavatkozásnál belső sérülés okozása műtéti kockázat lehet, ám ha az ebből eredő szövődményt nem ismerik fel, s tegyük hozzá: el, az már nem csak polgári jogi – kártérítési – értelemben vett hiba, de büntetőjogilag is „értékelendő” lehet: ilyenkor valósul meg a foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés. Egy família azért perelt, mert kislányuk végtaghiányosan született meg – a többszöri ultrahangvizsgálatok során sem észlelték ezt az orvosok. Egy asszony abba halt bele, hogy nem nézték meg kórlapját, amelyre be volt jegyezve: penicillinérzékeny.
Oda nem figyelés, rutinból dolgozás, túlhajszoltság – az ok sok minden lehet, ami az okozathoz vezet. Ábrahám László szegedi ügyvéd 2006-ban a kártérítési perek alapkérdéseiről szóló, az orvosi felelősség körére leszűkített Orvosi műhibaperek címmel egyetemi jegyzetként szolgáló kötetet adott ki. Ehhez Losonczi Ágnes szociológustól vett mottót, miszerint a beteg először kiszolgáltatottjává válik saját testi-lelki működésének, majd – hogy megszabaduljon a zavartól, a fájdalomtól, a bajtól – kiszolgáltatottjává válik annak az szakembernek, testületnek, teamnek, amelytől a gyógyulást remélte. Ábrahám sok-sok műhibaper után is úgy vélekedik: a betegek jogaiért küzdő jogi képviselők sohasem lehetnek orvosellenesek, hiszen egy jó orvos maga is csak betegpárti lehet, ily módon az érdekek és a célok egybeesnek egy olyan „veszélyes üzemben” is, mint amilyen az egészségügy. Ezért – mint a Vasárnapi Híreknek elmondta – túl kellene végre jutni az iszapbirkózáson. Szerinte is gond, hogy nincsen igazi statisztika, mindig csak „hasra ütéssel” szokta emlegetni a sajtó is a kártérítési igényt és a perek számát, a 2007 januárjában létrejött Egészségbiztosítási Felügyelet sem tartja „ilyetén módon” nyilván az eseteket – az már más kérdés, hogy a különböző egészségügyi intézményekre, kórházakra vonatkozó statisztikai adatok között szerepelnek velük kapcsolatos perek. Nagy port vert fel pár éve, amikor a boncolási adatokból megállapították: 67 intézményben 12-31 százalékban történt valamilyen korábbi diagnosztikai tévedés. Ábrahám – aki szerint a műhiba ügyek becsült és reálisan becsült száma elenyésző az orvos-beteg találkozások nagyságrendileg más, évi 150 milliós számszerűségéhez képest – úgy véli, a gyógyítás közben felmerült kártérítési igények valóban „kultúrált” rendezéséhez szükség lenne az intézmények részéről megfelelő állami, biztosítási és tulajdonosi háttérre is, mert ezen a téren bizony megállt az idő.  Álláspontja szerint jogszabályban kéne kimondani, egy egészségügyi szolgáltató  kötelező felelősségbiztosítása minimum ötvenmillió forint. Ma a biztosítás a kórházakat, rendelőket terheli – márpedig erre pénzügyileg alkalmatlanok. A peren kívüli megegyezésre, vagy ennek híján a perre sokat kell várni: egy-egy jogerős ítéletre akár hosszú éveket is. Ez alatt az orvos-beteg kapcsolat nem hogy javulna ugye, hanem az idő elteltével egyenes arányban romlik, ezzel együtt romlik az egészségügy, az ellátás megítélése is a társadalom részéről. Különösen áll ez azon esetekre, amikor a „szakembert” nem tiltják el foglalkozásától.
Martini Jenő budapesti ügyvéd – aki maga szülész-nőgyógyász szakorvos, egészségügyi szervező, korábban volt az Országos Egészségbiztosítási Pénztár és a Magyar Orvosi Kamara tanácsadója is – állítja, hiába történik úgy, hogy az OEP csak azokkal az intézményekkel köt finanszírozási szerződést, amelyek felelősségbiztosítással rendelkeznek, jó néhány kórháznak nincs ilyenje, noha az egészségügyi törvény „szektorsemlegesen” írja elő a felelősségbiztosítást. A magánrendelők a vagyonukkal felelnek: egy egészségügyi kft. „tettének” következménye viszont csak a hárommilliós törzstőkéig terjed. A biztosítás drága, s a biztosító – az Allianz és a Generali vesz részt ebben a messzemenően nem gazdaságos tevékenységben, márpedig ők üzleti vállalkozások s nem karitatív intézmények – általában csak ötmillió forintig áll helyt, a többi a károkozót terheli. Magyarán a kórházat üzemeltető államot, önkormányzatot, végső soron a közös büdzsét terheli, és ez az eladósodott kórházak további eladósodását jelenti. Martini szerint a Magyar Kórházszövetség elnöke, Varga Ferenc – a siófoki kórház vezetője – az elmúlt években többször kezdeményezte olyan „biztosítási alap” létrehozását, amelyben az OEP is részt vállalna, ám ez valahogy elhalt. Sőt: Martini úgy látja, hogy maga a biztosítási díj sincs az OEP fizette úgynevezett homogen betegségcsoport (hbcs) pontrendszerébe bekalkulálva, hát még akkor a kártérítés – amelynek terhe egyértelműen a betegellást csorbítja meg! Úgy véli, a politika rátelepedése az egészségügyre és egyéni gazdasági érdekek ezek ellenében hatnak. Szerinte az egészségüggyel kapcsolatos mögöttünk lévő 50-60 év „pofátlan és kétszínű”: a „legmagasabb szintű ingyenes ellátás  – maszlag”. Például egyes, a születendő gyerek Down-kórjára vonatkozó vizsgálatok annyira drágák, hogy nem írják elő kötelező elvégzését: a következmény olykor a fogyatékosan megszületendő kicsi és így akár a családi béke elvesztése. Bár a páciensek kezdenek rájönni az „ingyenes ellátás” milyenségére, de a bizalmatlanság az orvos-beteg viszonyon csattan – az, aki jól „dokumentál”, nem veszít adott esetben pert, aki agyonhajtja magát, arra – s intézményére – ráverhetik a súlyos tízmilliókat, mert olykor nem egy, hanem több felperes követel.
Martini Jenő képvisel intézményt és károsult felperest is különböző ügyekben: etikailag egy aranyszabályt mindenképpen megtart – büntetőügyben sértetti képviseletet nem vállal, kizárólag orvosét. A kétszeresen doktor szakember szerint évi cirka 300 ügy „keletkezik”, az egymilliárd forintot meghaladó összesített perérték nagy „piac”. Egyértelműen dicséri a  fellebbviteli bíróságokat az ítélkezésben, ahol bírósági határozat is létezik arról, hogy az olykor egymásnak is ellentmondó szakértői vélemények nyomán akár ítéletet is hatályon kívül helyeznek. Az igazságügyi orvosi szakértők kompetenciájáról viszont ekként vélekedik: azt hiszik, polihisztorok, mindenhez értenek, pedig lehet, hogy ötven éve jártak utoljára szülőszobán, szigorló orvosként. Ezért kodifikálni kellene egyértelműen kompetenciájukat, másrészt az egész szakterületen a felelősségbiztosítást – amelyre nézve a szaktárca és a kormány(ok) 12 éve mulasztásos jogsértésben vannak.

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!