Ünneprontók

A zsidók és a keresztények ünnepe nemcsak azért fér el egymás mellett békében, mert végső soron mindkettő a téli napforduló közelgő eseményéből, s a hosszabbodó nappalok „új fényének” élményéből táplálkozik, hanem azért is, mert mindkettő az emberiség egyik legtöretlenebb vágyának, a béke és szabadság eljövetelének reményét fejezi ki.
Ámde sokak tudatlansága és gonoszsága ilyenkor is aktív marad: a Nyugati téren aljas kis provokációval igyekeztek megzavarni a hanukia első gyertyája meggyújtásának ünnepét. De ugyancsak az ostobaságról, a saját és mások vallási hagyományainak nem ismeréséről, továbbá sanda politikai üzenetről tanúskodik az a keresztállító buzgalom, amely – mintegy a hanukia állításának „ellentételezéseként” – a város forgalmas csomópontjain hatalmas fakereszteket helyez el ezekben a napokban. A Chabad – amely a számos zsidó közösség sorából csak egy – agresszív szándékoktól mentesen, a nyilvános öröm kifejeződéseként állítja fel a hanukiát, egyúttal annak reményében, hogy demokráciánkban immár zsidóként sem kell félni a nyilvánosságtól. Éppen úgy, ahogy a katolikusok is hitük és meggyőződésük nyilvános megvallásának tekintik a sokszor állami és politikai vezetők jelenlétében lezajló körmenetet. Sehol a világon – beleértve a Vatikánhoz tartozó Szent Péter-bazilika előtti teret – karácsony közeledtekor nem állítanak keresztfát – hiszen a kereszt, mint régi, római kivégzőeszköz, a halál jelképe –, hanem karácsonyfát, sok-sok színes égővel, valamint betlehemes jászolt, fölötte ragyogó csillagokkal. Ám a keresztállítás tudatlansága egy felettébb visszataszító politikai aktussal egészül ki: egy félreérthetetlen célzatossággal megfogalmazott, sunyin kirekesztő mondattal: „Boldog új esztendőt a keresztény Magyarországnak!”
Nem az a baj – a vallások lényegét ismerve ez inkább természetes –, ha egy hívő úgy gondolja, hogy ő jár a helyes úton, s önnön hitét mint legvégső igazságot, „Az Igazságot” éli meg. A baj ott kezdődik, amikor az intolerancia maga is hitkérdéssé válik, s a szabadság elnyomása hittudományi elvekre vagy hitkérdésekre épül. Hitnek és politikának direkt összefonódása a vallási érzülettel való visszaélést jelent, s utat nyit a fundamentalizmusnak. Ugyanis a politika racionális válaszokat kísérel adni az „itt és most” kihívásaira, ebből következően egy-egy politikai döntés vagy elképzelés racionálisan elemezhető és elemzendő: igaz-e vagy hamis, jó-e vagy nem jó, célravezető-e vagy épp ellenkezőleg. Ámde a hit kizárja a racionális érvelést, ugyanis eleve igaznak, egyedüli és kizárólagos igaz-
ságnak és jónak tekinti a belőle fakadó tetteket és gondolatokat, s eleve hamisnak és a végső igazságot veszélyeztető rossznak (gonosznak) a nem belőle eredő, avagy vele ellentétes nézeteket és praxist.
Európa a maga rettentő történelmi tapasztalatai nyomán, véres vallási összecsapások, kirekesztések, üldözések és pogromok szörnyű állomásain keresztül jutott el a bölcs felismerésig. Jelesül ahhoz, hogy a plurális, hitekben, világnézetekben, meggyőződésekben és politikai irányultságokban sokszínű Európát az állam és egyház elválasztásának elve alapozza meg. Épp ebből a szempontból jelent politikailag és nemzetbiztonságilag óriási kihívást Európa számára a migrációs folyamatok és a demográfiai sajátosságok révén egyre nagyobb számban jelen lévő muszlim népesség. Ugyanis az iszlámon belül nem valósulhat meg állam és egyház elválasztása, minthogy e kettő az iszlám szerves egységét alkotva szorosan összefonódik. Az univerzális iszlám államban a vallás szentesíti a politikai hatalmat, a politikai hatalom pedig fenntartja a vallást.
Az elválasztás elve persze nem a puszta deklarációk szintjén válik élővé, hanem a mindennapi gyakorlatban. Annak folyamatos tudatosításában, hogy az államnak törvényekkel kell biztosítania az állampolgárok lelkiismereti és vallásszabadságát, s mindenki számára lehetővé kell tenni hitének és meggyőződésének szabad gyakorlását. De ugyanakkor az állam – olykor komoly kísértéseknek ellenállva – se politikai, se gazdasági, se egyéb szempontok mentén nem fonódhat össze egyik egyházzal sem, s nem tekintheti egyik vagy másik felekezetet kedvesebbnek, illetve kevésbé szeretettnek a többinél.
Természetesen a fentieket az egyházaknak is tudomásul kell venniük. Most, amikor az elkerülhetetlen reformlépések a társadalom jelentős részét gazdaságilag, szociálisan, avagy mentálisan nehéz helyzetbe hozzák, az egyházak nem tehetnek úgy, mintha kiváltságos helyzetük örök időkre bebetonozódott volna, s az esetleges megvonások rájuk nem vonatkoznának. Az ún. „történelmi egyházak” hitéleten túli társadalmi-közszolgálati tevékenysége, az oktatási, az egészségügyi és a szociális intézmények fenntartása, az egyházi kézben lévő múzeumok és közgyűjtemények működtetése stb. nagyrészt állami pénzekből történik. Ám, ha épp kevesebb közpénz áll rendelkezésre, azt nemcsak az állami iskola tanulója, avagy az önkormányzati kórház betege érzékeli, s nemcsak a BKV-dolgozót, a vasutast, a rendőrt, avagy a sebészprofesszort érinti kellemetlenül (remélhetőleg nem sokáig), hanem az egyházi intézmények hallgatóit, betegeit, tanárait és orvosait egyaránt.
Még akkor is, ha az 1997-ben megkötött, s „vatikáni megállapodásként” elhíresült nemzetközi szerződés – az akkori kormány álláspontom szerint hibás politikai döntése és téves szavazatmaximálási kalkulációja nyomán ­– komoly és alkotmányos szempontból aggályos privilégiumokat biztosít a Magyar Katolikus Egyháznak. Hiszen van-e még egy olyan magyarországi intézmény, egyesület vagy civil szervezet, amely elmondhatja magáról, hogy az állam épp miatta mondott le saját szuverén jogalkotói jogköréről, midőn deklarálta, hogy az egyházi személyeket és az egyházi tevékenységet megillető valamennyi kedvezményt (jövedelemadó, társasági adó, adómentességek köre stb.) „az Egyház beleegyezése nélkül a Magyar Állam nem szűkíti.” S vajon miként fér össze a felekezeti jogegyenlőség elvével, hogy az állam – a többi egyházzal ellentétben – a katolikus egyház javára garanciát vállal egy bizonyos összeg folyósításáról? 
Zsidók és keresztények több ezer éve várják a világosság eljövetelét, a béke birodalmának beköszöntét. Ehhez azonban a politikának, s a civil élet résztvevőinek – az egyházakat is beleértve – bőven akad még tennivalójuk. Legfőképpen azért, hogy a világszerte éleződő, s már napjainkban is számtalan helyi háborúhoz vezető civilizatorikus és vallási ellentétek ne eszkalálódhassanak. S azért, hogy az egyszer már magunk mögött hagyott középkor szelleme – sokkal könyörtelenebb formában – ne támadhasson fel újra.  Gábor György

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!