Köz- vagy magánügyi népszámlálás?

A köztársasági elnök kifogásai közt szerepelt, hogy a parlament által elfogadott jogszabály alapján a 2011-es népszámlálásnál nem gyűjtenének vallásra vonatkozó adatokat, holott az államfő szerint ezek az adatok fontos jellemzői a társadalomnak. Az elnök érvelése szerint a társadalmi folyamatok könnyebben megérthetők és elemezhetők, ha a tízévente sorra kerülő népszámlálásokon ugyanazon kérdések szerepelnek, hiszen így a társadalmi trendek összevethetőkké és a tendenciák érzékelhetőkké válnak.
A köztársasági elnöknek igaza van: a vallásra vonatkozó adatok fontos jellemzői a társadalomnak, s a társadalmi folyamatok elemzésekor megkerülhetetlen az elmozdulásokat, s a változásokat jelző mozgások egzakt adatokkal történő mérése, számszerűsíthető feldolgozása. A kérdés csupán az, hogy a 2001-es népszámlálás vonatkozó adatai vajon a tényleges társadalmi-szociológiai ismereteink részévé váltak, avagy valami egészen másnak az eszközévé? S ugyanígy: vajon a 2011-es népszámlálás ebben a tekintetben megfelelne-e a köztársasági elnök kívánalmainak, azaz valóságos társadalmi folyamatok egzakt megjelenítésének, avagy sem?
A választ célszerű kétfelé bontani. Egyfelől látni kell, hogy a kérdés mögött egy régóta tartó, világnézeti alapokon álló, politikailag gerjesztett vita húzódik, nevezetesen az, hogy a vallás közügy-e, avagy magánügy?
A magyarországi konzervatív érvelők szerint a vallás közügy, amely nem száműzhető kizárólag a privát szférába, ugyanis – így a konzervatívok – az egyház közfeladatokat lát el, illetve elvitathatatlan joga, hogy a saját értékeit hirdesse, ezen keresztül pedig részt vegyen a közéletben. A liberális álláspont szerint viszont a diktatúrák előtt akkor nyílik tér, amikor a vallás közüggyé válik, s amikor a politikával „stratégiai szövetséget” kötött egyházi tekintély az „Istenre alapozott állam” eszméje nevében alkotja meg politikai programját. Elég, ha  a szerzetesrendek Hitlerék vagy Rákosiék általi feloszlatására gondolunk, amely nem kimondottan a magánügy szentségéről, sokkal inkább a vallásos érzület közüggyé nyilvánításáról tanúskodott, hasonlóan az egyházi magánvagyonok „közügyi” elzabrálására, vagy mondjuk magyar állampolgárok faji és felekezeti hovatartozásuk miatti – „közérdekből fakadó” – megsemmisítésére. Természetesen nem mond ellent mindennek, hogy az egyházak az állam által is elismert és támogatott módon olykor különböző közfeladatokat is ellátnak. Hiszen a vallás, illetve a vallásos érzület szigorúan vett magánügye semmilyen módon nem áll összefüggésben egyes egyházaknak mint intézményeknek a nyilvánosság előtt és közpénzekből folytatott közfeladatokat ellátó funkcióival.
Mindenesetre a vita ideológiai jellege kizárja az egzakt és „objektív” álláspont megszületését, ámde mindenképpen alkalmas arra, hogy a lehetséges válaszokat összevessük az érvényben lévő hazai jogi keretekkel.
Márpedig ebben a tekintetben világos és egyértelmű eligazítást nyújt az alkotmány, avagy a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990. évi IV. törvény, amely a következőket rögzíti:  „A lelkiismereti és vallásszabadság joga magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki… nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze…” Az alkotmány – nagyon helyesen – nem rendelkezik arról, hogy a vallás közügy lenne-e, avagy magánügy, ám a felekezeti hovatartozást szigorúan magánügynek tekinti, hiszen ez a vallását és hitét gyakorló egyén lelkiismereti szabadságának függvénye: vagyis annak, hogy – amint a törvény fogalmaz – mindezt kinyilvánítja, vagy kinyilvánítását mellőzi.
A 2001-es népszámláláskor tehát nem az volt az igazi probléma, hogy a válaszadó vallását firtatták – hiszen, mint emlékezhetünk, az adatszolgáltatás erre vonatkozóan nem volt kötelező – hanem az, hogy a törvény szelleméből fakadóan egyes egyházak és felekezetek, élve törvény adta jogukkal, lelkiismereti okokra és nem is oly távoli történelmi traumákra és katasztrófákra hivatkozva híveiknek a vallásukkal kapcsolatos kérdés megtagadását ajánlották. Innentől viszont már nem lehetett „objektív” a felmérés, az eredmény – értelemszerűen – hamissá, torzzá és egyoldalúvá vált. Ám az akkori kormányt ez sem zavarta, amikor az előzetes vállalását tisztességtelen módon felrúgva, s az esélyegyenlőség elvére fittyet hányva a vallási hovatartozás torz adataira hivatkozva próbálta meg kialakítani az egyházfinanszírozás új elvét és gyakorlatát. A 2001. november 16-i keltű LXXIV. törvény 153. szakaszának 2. bekezdése már ezt mondja ki: „A kiegészítésből az egyházak a legutóbbi népszámlálás vallási hovatartozásra vonatkozó adataiból számított arányok szerint részesülnek.” Történt mindez annak ellenére, hogy a népszavazás előtt még hivatalosan azt deklarálták, miszerint az önkéntes adatszolgáltatással az állam tudomására jutott személyes adatokat soha, semmilyen más célra nem fogják felhasználni.
Ám a köztársasági elnöknek a társadalmi folyamatok elemezhetőségével kapcsolatos elvárását nem csupán ideológiai okok, avagy a politikai hatalom hátsó szándéka lehetetlenítheti el. Ma már nehéz lenne megmondani, hogy szimpla szakmai trehányság és felkészületlenség, avagy manipulációs remények okán tették fel annak idején úgy megfogalmazva az ominózus kérdést, hogy „Vallása, hitfelekezete?” Vallástudománnyal foglalkozó szakemberek számára közhely, hogy „vallás” és „(hit)felekezet” között nincs feltétlen korreláció, vagyis nincs közvetlen és szükségszerű összefüggés a két fogalom között. Úgy is mondhatnánk, hogy két külön halmazt jelölnek, amelyek között – értelemszerűen – van átfedés, de koránt sincs teljes lefedettség. Slendrián összemosásuk téves vagy hazug következtetésekhez vezethet csupán. 
Képzeljük el, hogy valakit római katolikusnak keresztelnek meg, ám a későbbiekben nem látogatja a templomot, elszakad egyházától, esetleg hitétől is, vagy egyszerűen elutasítja egyházának tevékenységét, azzal szembefordul, netán ateista vagy agnosztikus lesz stb. S ugyanígy: ha egy nyolcnapos kisfiút körülmetélnek, a későbbiekben zsidóként definiálhatja önmagát, függetlenül attól, hogy kötődik-e bármely hitközséghez, jár-e istentiszteletre, részt vesz-e felekezetének életében. A válaszadó, miután római katolikusnak lett megkeresztelve (avagy zsidóként körülmetélve) érezheti úgy, hogy vallása római katolikus (avagy zsidó), csakhogy ebből hamis lenne egyházi-felekezeti hovatartozására következtetni. Vagy gondoljunk arra, hogy vidéken a tradíciók követésének természetes része a keresztelő, a templomi esküvő vagy az egyházi temetés, ám ebből megint nem lehet közvetlen módon levezetni az illető személy „(hit)felekezeti” hovatartozását. A vallásszociológia a felmérések során mindenütt használja a „maga módján vallásos” kategóriát, amely épp azt hivatott kifejezni, hogy az illető vallásos ugyan, de az egyházi-felekezeti hagyomány nem köti, attól – valamilyen oknál fogva – eltérő módon él, s eltérő értékrendet vall.
A vallási folyamatok elemzésére komoly adatbázisok állnak rendelkezésre, amelyek között – jóllehet különféle műhelyek végezték el a vizsgálatokat – szignifikáns eltérés gyakorlatilag nem mutatható ki. Reprezentatív mintákon jelenik meg az egyháza tanítását követők, illetve az azt nem követők, a templomba járók, illetve nem járók stb. számaránya. De elvégezhető – mondjuk a Magyar Tudományos Akadémia felügyeletével – egy szakmailag megalapozott, komoly országos felmérés, amelynek kizárólagos célja a tényleges társadalmi folyamatok megismerése és elemzése.
A köztársasági elnök minden további nélkül kezdeményezhet egy efféle kutatást. De ha kitart téves döntése mellett, óhatatlanul azokat az érdekeket fogja szolgálni, amelyek legkevésbé az objektív helyzet felmérésében, sokkal inkább saját egyházuk látszatpresztízsének növelésében és a közpénzekből való nyerészkedés szándékában érdekeltek.

Gábor György

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!