Kálid Artúr szerint elég rossz állapotban van a társadalmunk

l Önnel kezdődik a Dogville előadása. Nincs könnyű dolga, be kell vezetnie a nézőket egy különös produkció világába, felénk is fordul, meg is szólít minket.
– Elég nagy bizonytalansági faktor, hogy éppen kinek a szemébe nézek bele. A főpróbán előfordult, hogy valaki nem a szemembe nézett, jobbra-balra fordult, próbált elhúzódni, amitől hebegni, habogni kezdtem.
l Nem érezték istenkísértésnek ennek a kultuszfilmnek a színpadra adaptálását?
– Többen is mondták, hogy a film annyira tökéletes, hogy azt nem lehet színpadra állítani, ezért mi eleve nem akartuk másolni. A próbák első három hetében csak beszélgettünk a témáról, arról, hogy mi a kirekesztés, mi az, amikor valakit csak álságosan fogadnak be. Az állatoknál is gyakori, hogyha valamelyikükről megérzik, hogy gyengébb, csapatostul rárontanak. Ezek a problémák most nagyon aktuálisak. Azért is szólítom meg a nézőket, hogy azt érezzék, ők is a történet részesei.
l A közönséggel való kommunikáció önnek nem új, hiszen játszik mind a S.Ö.R., mind a G.Ö.R.CS. című, többszázas szériákat elért, rendkívül sikeres produkciókban, amelyekben akár improvizálva kidumálnak a nézőknek.
– Csakhogy ezekben az esetekben, mire a nézőkkel való közös játékra sor kerül, már nagyon megvannak puhítva. De így is előfordult, hogy Gáspár Andrást egy néző, ráadásul egy magyartanár, dezodoros flakonnal megdobta, mert kíváncsi volt meddig mehet el a közös játékban.
l A Dogville előadásához igen rossz véleménnyel kell lenni a mostani társadalomról.
– Igen, elég rossz állapotban van a mi társadalmunk. A politika ezért felelős. Ráült arra a hangulatra, amit könnyen meg lehet lovagolni. De saját magunk is felelősek vagyunk. A türelemhiány, a dögöljön meg a másik tehene is mentalitás, nagyon erősen belénk ivódott.
l Volt abból gondja, hogy más színű a bőre?
– Persze. Éppen valamelyik nap ültünk egy kocsmában, a másik bokszban pedig ült egy társaság. Arról beszéltek, hogy a niggerek hogy szaporodnak, és elveszik a kaját a fehér emberektől. Ez is egyfajta atrocitás, még ha nem is fizikai, amire nem került sor soha. Ennek oka az lehet, hogy a foglalkozásom talán valami minimális védettséget ad, másrészt autóval járok, és a belvárosban lakom. De az a fajta atrocitás, amit az előbb elmeséltem, szinte mindennapos. Tegyünk azért, hogy ne harapózzon el ez a beszéd! Felálltam és szóltam, hogy én ezt nem hallgatnám tovább, ha nem baj. Szerencsére elhallgattak, elszégyellték magukat, aztán, hogy ez meddig tart, azt nem tudom.
l A színpadon nem nagyon kap színes bőrű szerepet.
– Ritkán. Speciel éppen a S.Ö.R.-ben, meg a G.Ö.R.CS.-ben magunkhoz igazítottuk a figurákat, akár én mondom magamról, hogy néger vagyok, ilyenkor néhányan fel is szisszennek, de ez már elfogadott kifejezés. Othellót nem én játszom, nem is szeretném. És mivel kevés ilyen darabot írtak, tényleg alig használnak színes bőrű szerepben.
l Viszont éppen ön szokta mondani, hogy szinkronban zsinórban kapja a „nagydumás feka szerepeket.”
– Ez egyfajta skatulyának is tekinthető. Nem bánom. Általában  jó színészeket szinkronizálok.
l A felesége, Murányi Tünde is színésznő. Alföldi Róbert első rendezésében, a Vígszínházban, a Trisztán és Izoldában játszva találtak egymásra.
– Valóban ott találtunk egymásra, az már jó régen volt, de azóta is együtt vagyunk.
l Hosszú ideig a Vígszínházban játszott. Miért jött el onnan?
– Amikor a Vígből eljöttem, azt gondoltam, hogy soha többé nem szerződöm társulathoz, olyan szinten csalódtam a társulati létben. Az együtt levéshez, az együtt gondolkodáshoz számomra hozzátartozik a nyílt és őszinte közlekedés egymás között. És ebben sok hiátust fedeztem föl, ezért azt gondoltam, hogy a társulat mesterséges képződmény. Aztán a Maladype Színházban megint átélhettem a közösségi élményt, bár utólag szintén keletkeztek kérdőjeleim. De a Maladypében töltött éveim nagyon szép időszakot jelentettek. És most szerencsére a Bárkában megvan a nyílt beszéd lehetősége, van nyitottság, ott most jól érzem magam.

Bóta Gábor

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!