Kedvelem ezt a csillagozós rendszert. Látták? Lassan majd’ mindegyik
hirdetés végén van valami nagyképű baromság, hogy Magyarország kedvenc
majonéze vagy más ilyen dobpergés, de általában a mondat mellett
csillag van. Lábjegyzet. A képernyő alján pedig egy pixel magas
betűkkel felvillan, hogy milyen felmérés alapján gondolják, mondják,
írják ők, hogy ez a kedvenc, máskor az a legjobb, a legkerekebb, vagy
az állítja fel legjobban. Én tök gyorsan olvasok, ezért többnyire három
szóig is el szoktam jutni a három másodpercig mutatott szövegben, amely
akkora, hogy a képernyőn egy pixel egy betű. Ugyanez a játék megy
óriás-plakátban is, ott azért meg szoktam állni, hja, én vagyok a
barom, aki álldogál egy hirdetés előtt és olvasgatja az apró betűs
részt.
Mobilszolgáltatóknál szokták odaírni, hogy az ingyenesség két percig tart és csak napra pontosan hetvenhét éves, aktívan biszexuális nyugdíjasok számára vehető igénybe, tízévente egyszer, ha húsvéthétfő péntek tizenharmadikára esik. Jó, persze, marháskodom, de azért nem nagyon. Direkte nem írom le, hol mi van, tessék apróbetűzni és szintén röhögni. Mert mintha lehetne bármit ígérni, bárhogyan átvágni az embereket, akik azért nagy tömegben idióták, vagy annak látszanak. Egy percig ne higgyék, hogy nem éri meg spamet küldeni olcsó Viagráról, amelyről leesett egy gé betű, de azért marhára hat és postán tetszik majd megkapni egy indiai cégtől holnapra. Én sem ismerek olyan embert, aki valaha vett volna ilyet, nyilván önök sem, de világszerte szépecskén megy a biznisz, tehát valahol nagy mennyiségű hülye van elrejtve. Arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy az, aki meghallja a hirdetésben, hogy havidíj nélkül, egy ezred fillér percdíjjal, az ostoba, ha bemegy egy üzletbe olyat kérni. Azt sem hiszem, hogy az balek, aki mégis vesz valamit, annak ellenére, hogy a helyszínen kiderül, hogy a cucc csak akkor érvényes, ha neki öt gyereke van és abból most pont három influenzás, sem több, sem kevesebb. Az ilyesminek már csak beugrunk, mert utáljuk pofán vágni az ügyintézőt és utáljuk a gondolatot, hogy feleslegesen álltunk sorba. Ezt pedig még csak ügyeskedésnek sem számolom. Ez is csak annyira fineszes, mint ha valaki fegyverrel a kezében kérdezi meg a lestoppolt járókelőt vidáman, hogy megnézhetné-e egy pillanatra a pénztárcáját. A másik nyilván átadja, az egyik nyilván elfut vele, s aztán otthon mesélheti az egészet úgy, hogy ő a trükkös fiú, de ez nem csalás. Rablás. Szóval olvasom az apró betűs részeket, s amíg nem sikerült végigolvasnom, úgy tekintek minden hirdetésre, mint hazugságra. Csak mesélem.
Jáksó LászlóMár előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!