Hogy érzi magát?

Belgyógyász szakorvos, gasztroenterológus, kandidátus, az országos belgyógyász szakmai kollégium tagja – pár napja a Nyírő Gyula Kórház főigazgatója. Nem „mb” – megbízott, mint eddig. Annak az intézménynek az élére nevezte ki Budapest Főváros Közgyűlése, ahová – az egyszerű „közkórházba” – friss doktori diplomájával és nagyon-nagyon komolyan vett hipokrateszi esküjével 38 esztendeje belépett.
– Befutó lett végül. Középkorú nőként azért úgy értékelem, a kinevezése előtt traktált évszám, miszerint „nyugdíjaskorú”, egy szakember megítélésénél kicsit övön aluli…
– Nem érzem magam sértve. Azt a szót, hogy ranglétra, nagyon nem szeretem, de nem tudok mást mondani: kezdőként idekerültem, azóta is rendkívül jól érzem magam a kórház pezsgő szakmai életében. Másfél évtizede vezetem a nagy forgalmú I. belgyógyászati osztályt, 1975 óta egy összeszokott, lelkes csapattal dolgozom: rajtuk állt/áll, hogy itt, nálunk a diabetológiának és a kardiológiának múltja, jelene és jövője van. Sok mindent megéltünk együtt: épület-összeomlást, osztálybezárást. S azt hiszem, a betegeim számára nem mondok újdonságot azzal, hogy a legjobban közöttük érzem magam. Ez nem nagyképű orvosi szöveg… Mindig akartam tenni a közösségért, soha nem az „eszmék” jegyében. Falus Ferenc főigazgatóm – a mostani országos tiszti főorvos – pár éve megbízott orvosigazgatói munkát is adott, mert azon a véleményen volt, hogy nem kell „teleültetni” egy kórházat nagy fizetésű független főnökökkel. Aztán 2007-ben, az egészségügy számára igencsak nehéz időben, a bezárások, elbocsátások idejében mb. lettem főigazgatóként is. Akkor hatvanéves voltam. De senki sem kérdezte vagy emlegette a koromat. Szerintem nem is túl etikus. Abban a helyzetben jól jött nekünk, a hétszáz dolgozónak, s azt hiszem, a betegeinknek is, hogy a kórház struktúráját ne „kívülről” hideg fejjel, hanem legalább érzéssel, empátiával alakítsuk át, együtt. Megúsztuk a változásokat különösebb viharok nélkül, jól ismert a kórház addiktológiájának munkája, meg a pszichiátriáé – szó nélkül vettük át a betegeket a Lipótmező megszüntetése után. Tavaly nyáron meghirdették a főigazgatói pályázatot – három menet volt. Megnyertem. Úgy érzem azért, mert két és fél éve gazdaságilag abszolút stabilak vagyunk. Katona Kálmán, az egykori MDF-es miniszter nagyon kedves volt a közgyűlés mindössze tízperces vitájában: azt mondta, aki a mai egészségügyben a stabil költségvetés csodájára képes, az képes első számú vezetőnek is lenni.
– Azt kérte, korán hívjam, mert hétvégére „megszállják” az unokák…
– Igen, ez általában így van. Rajtuk hozzuk be az egykor elmaradt „gyerekezést”… A férjem ideggyógyász, a mai napig ügyel. Egyik gyermekünk sem lett orvos: Gábor és Juli közgazdasági pályán dolgoznak, s a mindmáig a fejünkhöz vágják, hogy kiskorukban  az ügyeletek miatt sokat nélkülöztek bennünket. Az unokák – négy, három, kettő és egy évesek, sorrendben Petra, Lili, Áron és Ádám a nevük – mondanom sem kell: rengeteg örömet szereznek. Most pedig, bár nem a legszebb a késő őszi idő, mind megyünk Arthurral, a hatalmas méretű és lelkű, gyermekbarát bernáthegyi kutyánkkal sétálni…

(gündisch)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!