A mór megtette a kötelességét és maradna

– Gyerekkoromtól kezdve a legkedvesebb játékom a labda volt. Ennek ellenére édesapám nem tudott arról, hogy én labdarúgó lettem, ráadásul annál a klubnál, ahol ő edzősködött Újpesten. Soha nem fogom elfelejteni apám arcát, amikor észrevette egy serdülő meccsen, hogy a bal oldalon szaladgál egy ismerős srác. Ekkor tudta meg, hogy én is a lila-fehérek játékosa vagyok.
Apa és fia egy klubnál. Előnyt vagy hátrányt jelentett ez?
– Minden tekintetben hátrányt, mert nem vállalta fel azt, hogy betegyen bajnoki mecscseken az Újpestbe, mert hogy vette volna ki az magát, hogy a saját fiát menedzseli. Néha játszottam kupameccsen, de bajnoki találkozón sohasem. Így aztán odébb álltam és kisebb csapatokban folytattam a játékot.
Aki ismeri az életútját, az tudja, hogy szerepelt az NB I-ben is.
– Valóban, négy alkalommal lehetőséget kaptam a BVSC-nél erre.
Aztán mégis  édesapjával azonos pályára került, edző lett. Vagyis mindenképpen erre a pályára készült?
– Soha meg nem fordult a fejemben, hogy valaha is leüljek a kispadra. Főleg annak ismeretében, amit otthon tapasztaltam, az alatt, amíg édesapám az Újpest mestere volt: láttam, milyen fáradtan, idegesen jön haza, még akkor is, ha sikeres meccset tudott maga mögött, nem beszélve arról, amikor hét sikeres év után, négy bajnoksággal a tarsolyában, egyik pillanatról a másikra felállították a Dózsa kispadjáról. Ekkor megfogadtam, hogy soha nem fogom követni ezen a pályán.
Van egy régi mondás, hogy soha ne mondd azt, hogy soha. Mégis edző lett. Mi változtatta meg a véleményét?
– Nem mi, hanem ki. Pontosabban Kisteleki István, az MLSZ jelenlegi elnöke volt az, aki erre a pályára irányított. Annak idején a Ganz-Mávagban együtt fociztunk, ő akkor már az edzőképzőre járt, és sokat beszélgettünk. Amikor a BVSC-ben befejeztem a labdarúgást, ő meg ott volt vezető beosztásban, rám bízta és én el is vállaltam az ifjúsági csapat vezetését. Azonnal jelentkeztem a Testnevelési Főiskolára, ahol az évek során minden olyan kurzust elvégeztem, amely egy mai edzőnek szükséges. Vagyis megvan minden okmányom,  amellyel jelenlegi posztomat is betölthetem.
Úgy tartják, hogy ugyanabba a folyóba kétszer nem lehet belelépni, mégis sikerült.
– Sejtem, mire céloz. Az Újpestnél ugyanarra a kispadra ültem le, amelyen édesapám is irányította az együttest, mind a ketten bajnoki címet nyertünk a Megyeri útiakkal, és mindkettőnket szinte egyik pillanatról a másikra menesztettek.
Egy ilyen siker után, miként került „lapátra”?
– Nem azonnal. Újpestre Nagy László barátommal mentem. Ő vezetőedzőnek, én pedig a segítőjének. A második évünk nem sikerült, s ezek után kértek fel engem a csapat irányítására. Laci is biztatott, hogy vállaljam el. Bajnokok lettünk. A következő évben a harmadik helyen végeztünk, majd ezután az a korszak következett, amikor majdnem szétesett az együttes. Nem úgy ment a szekér, ahogy vártam és várták. Emiatt engem „előléptettek” szakmai igazgatónak, és Glázer Robit bízták meg a csapat vezetésével. Sajnos ekkor sem sikerült talpra állni. Őt is elküldték, és ezek után engem újra felkértek, hogy üljek le a kispadra. Ma már tudom, hogy ez csapda volt, azaz így tudtak megszabadulni tőlem, mert nem hoztam az eredményt.
Mielőtt kapitány lett, három évig nem is edzősködött. Nem hiányzott?
– Valóban, három évig a kispad közelébe sem mentem, és be kell, hogy valljam, nem volt hiányérzetem, ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy azért nem hiányzott az a légkör, amely a focit körülveszi. Úgy ítélem meg, hogy túlhatalmuk lett a klubtulajdonosoknak a privatizáció után, amit ugyan nem ítélek el, ám szinte minden kérdésbe – mondjuk, akár még az összeállításba is – bele akartak szólni.
Ilyen hosszú kihagyás után mégis kispadhoz jutott, méghozzá az utánpótlás-válogatott 19 évesek együttesénél. Innen egy nagy ugrás volt a kapitányi poszt. Erre miként került sor, és számított rá?
– Amint már említettem, életutamat sok alkalommal befolyásolta Kisteleki István, most is ő kért fel engem az utánpótláscsapat vezetésére. Éppen külföldön voltunk, amikor felhívott, és gratulált a fiatalok sikeréhez. Majd megkérdezte csak úgy hozzávetőlegesen, miben és miként látnám a kiutat abból a helyzetből, amelyben most a magyar labdarúgó-válogatott van. Elmondtam, hogy mindenképpen a fiatalítás a gödörből való kijutás egyetlen útja. Egyetértett velem, mert az elnökségnek is ugyanez volt az elképzelése. Majd megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha a kanadaiak ellen egyetlen meccsre megkapnám a kapitányi tisztséget. Szinte levegőhöz sem jutottam, de azt is elmondta, hogy ez csak az ő ötlete, még egyeztetnie kell az MLSZ elnökségével is. Majd pár nap múlva behívattak a szövetségbe, és Kisteleki közölte velem, hogy az elnökség rábólintott, Fehérváron én ülök majd a nemzeti csapat kispadján. De kikötötte, hogy valósítsam meg azt a koncepciót, amelyet korábbi beszélgetésünkkor említettem.
Megtette, nem félt attól, hogy akkorát bukik, mint néhány korábbi elődje, aki azóta jóformán a pályák közelében sem jár?
– Meg sem fordult a fejemben, mert úgy ítéltem meg, hogy nincs veszteni valóm. Meg aztán láttam, hogy ezek a fiatal gyerekek mennyire akarnak – és mennyire szeretnek – focizni, ezért adtam lehetőséget néhányuknak, hogy ott legyenek a kanadaiak ellen. Tudom, a szurkolók jó része még a nevüket sem ismerte akkor. Hál' isten mára már megtanulták.
Mit szóltak otthon, pontosabban mit szólt hozzá édesapja, amikor közölte vele a nagy hírt?
– Nem akarom szó szerint idézni reakcióját, finoman fogalmazva azt mondta, „Péter, nálatok nincsenek otthon” , majd így folytatta: ennek ellenére vágjál bele, mert egy edző életének a csúcspontja az, ha a haza válogatottját vezetheti. Ekkor felötlött bennem az a mondat, amelyet gyakran emlegettem édesapámnak a reggeli sétáink alkalmával, mert közel lakunk egymáshoz, és ő mindig tudja, hogy mikor megyek le a kutyámmal sétálni. Ilyenkor rengeteget beszélgettünk, és sokszor mondtam azt neki, hogy halotti ágyon fekszik a magyar foci.
Sámánnak vagy hályogkovácsnak tartja magát?
– Sejtem, mire céloz. Tudom, sokan drukkolnak értem, mások semlegesek, míg mások ellenem szurkolnak, hiszen nem akad olyan kapitány, akinél a közvélemény vagy a szakma egyes része ne tudna jobb válogatottat összeállítani, mint amilyet én a pályára küldök.
Amióta az Aranycsapat letűnt a színről, Magyarországon mást sem lehetett hallani, mint fiatalítani, fiatalítani. Igen ám, de ebbe senki sem mert belevágni, félve a kudarctól. Egyetlenegy ember akadt a korábbiak során, Hoffer József, aki hasonló útra lépett, de hamar megbuktatták. Nem félt attól, hogy ugyanígy jár?
– Nem vagyok félős alkat. Meg aztán miből veszítettünk volna, a csapatunk a 78. helyen állt a világranglistán, és hosszú ideje nem érezték a siker ízét sem a szurkolók, sem a játékosok. Ezek a fiatal gyerekek még vágynak a sikerre, és amikor közöltem velük, hogy ott lesznek a válogatottban, láttam, hogy meghalnak a pályán, de mindenképpen teljesíteni akarnak.
És ha nem jött volna össze?
– Akkor velük halok.
A sikeres debütálás után gondolta volna, hogy hosszabb megbízást kap?
– Belül valahol éreztem, de nem voltam biztos benne. Szerencsére sokaknak tetszett, amit ezek a gyerekek produkáltak. Így aztán kaptam egy egyéves megbízatást, amely most a napokban fog letelni.
Kapitánysága alatt 14 meccset vívott nemzeti tizenegyünk, 7 győzelem, 7 vereség a mérleg, döntetlent egyszer sem játszottak.
– Való igaz, soha nem játszunk döntetlenre, azt mondtam a csapatnak, mindig úgy kell a pályára menni, hogy támadunk. Hogy összejön-e a győzelem vagy sem ebben a „felhozó évben”, úgy éreztem, nem lényeges, mert nem vagyok híve a tilitolinak, az időhúzásnak.
Mindenkit meglepett az, amikor az olaszokkal, a világbajnokkal szemben sem állt be a csapat védekezni akkor, amikor vezető pozícióban voltunk, sőt az utolsó cserénél sem védőt, hanem támadót hozott be.
– Örülök, hogy észrevette, mert mi tényleg a támadásra akarjuk helyezni a fő hangsúlyt. Az első időkben nem sokszor volt nálunk a labda, de szép fokozatosan sikerült átvenni azt a ritmust, amellyel a támadójátékot erőltettük.
Öntől tudom, hogy meg sem közelítette édesapja játéktudását. Ő milyen szinten futballozott?
– Természetesen gyerekkoromban bújtam az újságokat, mert őt játszani már nem láttam, de a szurkolók és a beszámolók szerint a legmegbízhatóbb védők egyike volt, aki igen közel volt ahhoz, hogy az Aranycsapat tagja legyen, mert tartalékként számos alkalommal ült a kispadon. Hogy csak egy példát említsek: sokáig arról volt szó, hogy az évszázad mérkőzésén, Londonban ő fog játszani. Nem így történt, a kispadon szurkolta végig azt a világra szóló diadalt. Csak azért nem lehetett tevékeny részese a sikernek, mert akkoriban még cserére nem volt lehetőség, annak a 11 embernek kellett végigjátszania a meccset, aki a pályára lépett. Még sérülés esetén sem volt mód, hogy pótolják a kiesőt. A Dózsával pedig számos alkalommal volt bajnoki helyezett. Vagyis nagyon büszke vagyok arra, hogy egy olyan játékosnak a fia lehetek, akire felnéztek.
Kilenc hónap alatt 14 meccset játszottak. Véget ért a vajúdás?
– Megvan az újszülött, de egy gyerek szempontjából rengeteget számít, hogy milyen környezetben nő fel, ezt jól tudom, mert van egy 22 éves lányom. Ám rengeteget számít, hogy a jövőben milyen lehetőséget és támogatást kap ez a fiatal társaság, mert azt még nem mondhatjuk el, hogy kész labdarúgók. Erre még jó néhány évet várni kell, és hogy meglesz-e a türelem vagy sem, az rengeteget számít a jövő szempontjából.
Túl vannak egy sikertelen Európa-bajnoki selejtezősorozaton, amelyből ön is kivette a részét. Most már a világbajnoki selejtezősorozat következik, a 2010-es dél-afrikai vb-re.
– Nem kerültünk könnyű csoportba, hiszen itt van Portugália, Dánia, Svédország, Albánia és Málta. Ám csak egyetlen olyan csoport van, amelyet felcserélnék a mienkkel, az, ahol az izraeliek, a görögök és a svájciak vannak.
Az elmúlt évtizedek bebizonyították, hogy nem szeretjük a hideget, azaz az északi csapatokat, mert sokszor jégre vittek minket.
– Való igaz, nem tetszik nekünk az északi módi, amely a rakkolós, test test elleni küzdelmet hozza be a játékba, nekünk jobban megfelel a kicsit latinos stílus, amelyhez a mi játékmodorunk is jobban hasonlít. Igaz, ebből is akad a csoportunkban, méghozzá a legjobbak egyike, a portugál együttes. Nem akarok panaszkodni, mert játékosaink zöme külföldön, kemény bajnokságokban edződik, ahol megtanulják a test test elleni csatát.
Ebben nem teljesen értünk egyet, mert nem mind jut szóhoz az adott ország adott együttesében. Változtatott azon, hogy csak olyanoknak ad lehetőséget a válogatottban, akik állandó részesei az ottani bajnokságnak?
– Nem hazudtolom meg önmagamat, de egy kicsit megfordult a világ. Először adtam tehetségeknek lehetőséget arra, hogy a válogatottban bizonyítsanak, ami – úgy tűnik – bejött, mert az ott mutatott teljesítményük alapján többen kerültek neves klubokhoz, igaz, ki kell még harcolniuk az állandó csapatba kerülést.
Európa tán legfiatalabb válogatottja a miénk, az átlagéletkor 22 év, de akadnak idősebbek is. Mennyire sikerült az ötvözés?
– Elsődleges szempontom, hogy sztárjátékos nincs a válogatottban, ez egy csapat. Nem tagadom, némi csatát kellett vívnom Gerával, Hajnallal és Bognárral, hogy ezt megértsék. Szerencsére belátták, hogy ezek a 19-20 éves fiúk mindenben alkalmazkodnak, és felnéznek idősebb társaikra. Úgy ítélem meg, nekünk csak akkor lehet sikerünk, ha csapattá kovácsolódunk. Ez a társaság 2012-re fog beérni, tehát a következő Eb-n lehet a csúcspont. Persze nem feltett kézzel megyünk a vb-selejtezőkre sem, de senki se várja azt, hogy végigverjük az ellenfeleket.
Milyen esélyt ad a vb-döntőbe jutásra?
– Nagyon furcsa csoport a mienk. Itt bárki éppúgy lehet a második, mint ötödik. Rengeteg lesz a keresztbe verés, sok meccs végződik majd döntetlennel. Most úgy tűnik, hogy a portugálok az abszolút esélyesek, és csak mögöttük lesz nagy csata, de remélem, ebben mi is részt veszünk, és sikerül elérni azt, hogy a második hellyel további selejtező lehetőséghez jussunk.
Egyébként sértődős, vagy meg tud bocsátani? Ebben az esetben Huszti Szabocsra gondololok.
– Egy edző nem lehet sértődős, s én eleve nem vagyok ilyen. Kérdésére válaszolva: ha maradok, s Szabolcs formája megfelelő, nyitva az út előtte. Egyébként az év végén lejár az eltiltása.
A héten lesz döntés a kapitányról, vagyis arról, hogy ön megy vagy marad.
– Úgy érzem, a mór megtette a kötelességét, és a mór maradni fog. De ha nem így lesz, akkor sem leszek elégedetlen, mert amit vállaltam, azt megtettem, vagyis a fiatalítás útjára léptünk.

Fluck Miklós 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!