Ha kizárólag gyűlölni tudunk

Amióta itt megengedik, hogy írogassam a hülyeségeimet, azóta ugyanazt írom le hétről hétre, kicsit megcsavarva talán, de néha úgy sem: hülyék vagyunk, mint egy panda. Körülbelül annyit fogunk fel a világból, mint egy méh az őt becsapó virágból, de mi még pofázunk is hozzá, azt hirdetve, hogy tudjuk, hogy működik a gőzgép. Frászt, édeseim. Csak szeretnénk többnek, jobbnak hinni magunkat – ezt is írom folyton. Nincs ezzel baj, csak érdemes lenne tudni róla, már hogy az ettől képződő csapdákba ne essünk bele rendre. Fél lépést sem tudva (még a sajátunkat sem) sakkozgatunk egy olyan pályán, ahol mások sem sokkal ügyesebbek, csak legalább jó bábut fogtak meg. El sem tudjuk képzelni, hogy országunk tetszőleges szintű elemzésénél annyi legyen a végkövetkeztetés mindössze, hogy itt mindenki hülye. Pedig... legalábbis én ezt gondolom, trallala. S csatolom még hozzá csendben azt is, hogy amióta elmúlt a képességünk hogy bármi iránt is rajongjunk, azóta hiteltelen a gyűlöletünk is. Nem hiszik? Mondják meg: kiért rajonganak? Miért rajonganak? Oké, a puhára főzött, majd kicsit megsütött marhahúsért én is, de emberért... korunk rajongása a lenézés és a gyűlölet. Nem, nem azt akarom bebeszélni magamnak, hogy aki engem utál, az valójában rajong. Frászt. Ezek tényleg lenézik az embert, tényleg gyűlölnek mindent. Bennük, Önökben, a megfigyelőkben színeződött át a pozitív oldal is negatívvá. Régen, vagy nem régen, az úgynevezett fiatalabb éveimben még úgy volt, hogy egyeseket szerettünk, másokat nem. Egyébként az utóbbi csoportba tartozókat sem akartunk felakasztani, csak azt mondtuk, őket nem kedveljük annyira. Ez tolódott el infratartományba, ami eddig szeretet volt, az maximum közömbösség most, de inkább light lenézés, ami eddig finom ellenérzés volt, az most őrjöngő gyűlölet, szúrjukleszúrjukle. S közben, ahogy egy ismerősöm nemrégen tette velem, hosszan bizonygatjuk egymás arcába hajolva, szinte sírva, levegőt sem véve, hogy ez az egész nem érdekel bennünket, mert mi magasan felette állunk. Persze, drágáim, persze. Ahogyan egyes tanítók szokták volt próbálni rávezetni a diákot a bölcsességre: minden eszköz ott van a kezükben, minden adat megszerezhető az értéshez. Semmi titok sincs sehol jóformán. Az pedig, hogy kit rühellünk, kinek ugrunk be, kiért megyünk baltával tüntikézni, milyen elméleteket gyártunk, mit hiszünk vagy nem hiszünk el másokról, az – bármennyire is szeretnénk ezt magunknak bebeszélni – nem azokról a bizonyos másokról szól. Magunkról. A világ csak bennünk létezik, s ha kizárólag gyűlölni tudunk, akkor mi vagyunk gyengék. Miközben olyan baromira tetszenek tudni, mi és hogy történt, esetleg néha az eszükbe juthatna az a százhúsz ember, aki épp munkát keres. Nem én vagyok bajban és nem Szent Bochkor. Ők – szerkesztők, technikusok, marketingesek, recepciósok, rendszergazdák, gazdasági szakemberek, hírszerkesztők, zenei szerkesztők. Segítsenek nekik, ha tudnak. Köszönöm.

Jáksó László

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!