Jobb törvényt a futballhuliganizmus ellen

l Mit szólt a Fradi-DVTK-meccsen történtekhez?
– Nem lepődtem meg, hisz’ előre bele volt kódolva a helyzetbe: ismét botrány lesz. Az FTC szurkolóinak van egy kemény, radikális magja, s ez minden alkalmat megragad a balhéra. Ráadásul, miután a másodosztályt megnyerte a csapat, túlzott reményeket tápláltak a Fradi NB I-be jutásával kapcsolatban, de a vágyak nem teljesültek; jelenleg kieső közeli helyen állnak. Az indulatokat fűtötte a szurkolók képviselőinek szerintem jogos kifogása is, hogy az angol tulajdonos nem folytatott megfelelő játékospolitikát és nem kommunikált jól. Nyár elején a Hertha, majd az UTE elleni meccset kísérő randalírozás is baljós előjel volt. A magyar szabályozórendszer elégtelensége, a biztonsági szolgálatok felkészületlensége és a rendőrség „bénázása” is hozzájárult, hogy ez a skandalum is bekövetkezett.
l Petárdák repültek, lángolt a fű, égtek a székek, megfélemlített játékosok menekültek…
– Ez ügyben 2003 óta semmi nem változott. Akkor, a bajnokság elvesztése után bementek az Üllői úti pályára, s megverték a debrecenieket és a saját játékosaikat is. Azóta az erőszak itt van. Csak néhány tucatnyi ember vadítja a környezetét, a tetteivel sugallva: minél keményebben balhézom, annál férfiasabb vagyok. Csoda, hogy haláleset emiatt még nem történt, de ha így megy tovább, lesz áldozat is. A sport kedvéért meccsre járó szurkolók lassan elmaradtak, ahogyan én is.
l Önnél mi volt az utolsó csepp a pohárban?
– A ’90-es évek közepén a Kispest-pályán egyszer csak valaki hátulról a vállamhoz vágott egy kiürült sörösüveget, amely el is tört. Szerencsére a vállam nem, de nekem ez is elég volt, hogy elvegye a hazai meccsre járástól a kedvemet.
l Mióta van futballhuliganizmus? Egyidős a focival? Vagy már a római gladiátorviadalokon is összecsaptak a szurkolótáborok?
– Ne menjünk vissza az amúgy is véres gladiátorküzdelmekig. A XIII. századi Angliában az úgynevezett népi futballban települések versengtek, és nem volt különbség a játékosok meg a szurkolók között, mert a küzdelemben a falvak apraja-nagyja részt vett. Több napig tartott, mire eljuttatták a labdát egyik faluból a másikba, és voltak, akiket közben halálra tapostak, másoknak a csontjuk tört. Ám a foci azóta civilizálódott, egyértelmű határok és fair play szabályok közé terelték a valaha gátlástalan „férfias” küzdelmet. A XIX. század végén intézményesült a modern futball, és kialakult a testi épséget óvó intézkedésrendszere, de azóta vannak feljegyzések Angliából is arról, hogy a csapatok szurkolói olykor egymásnak estek. Létrejöttek a futballszövetségek, a nemzeti bajnokságok. A városok és az országok közötti mérkőzések már jól elhatárolható csoportokat állítottak egymással szembe, s ezek megküzdöttek a stadionban és néha azon kívül is; ennek is voltak halottai, sérültjei: akadt, akit kapával sújtottak fejbe – végzetesen. A szurkolói csoportok szervezett huliganizmusa a ’60-as évek Angliájában kezdődött; a városi bandázás a futball körül alakult ki, s megvolt a maga verekedős, de csak ritkán halálos végű „kultúrája”, ami a helyi hierarchián és a focicsapatokkal való szoros kapcsolaton alapult. Ez 1985-ben a Heysel stadionban két ország és két drukkolói stílus ütközetében drámai erővel jelent meg: a Liverpool–Juventus meccsen a harcos, verekedésre szocializálódott angol keménymag beszorította a színpadiasabban szurkoló és jellemzően nem bunyós olasz nézőket a rácsok közé, szinte egy karámba, ahonnan nem tudtak kimenekülni; 39-en haltak meg, sokan egymást taposták agyon. Akkor került a világ figyelmének fókuszába a futballhuliganizmus.
l Mi az oka e jelenségnek? Egyáltalán: mi ez? Férfias nemi viselkedés? Vagy antiszociális megnyilvánulás? Politikai szelep?
– Úgy hiszem, elsősorban a harcra, a küzdelemre nevelt, a nyers erővel és a bandával azonosulni kész férfiak megnyilvánulása. Az ősi „férfias” harci késztetettség a civilizálódás során többé-kevésbé elfojtódik. Kevésbé például Közép-Angliában, ahol a válságos időkben jellemzően a munkaerőpiacról kiszoruló, állásukat és létbiztonságukat elvesztő bányászok és más képzetlen vagy ritkábban szakképzett fiatal férfiak találtak ebben az indulataik levezetésére módot, lehetőséget. A világon férfiak milliói számára a csapathoz tartozás a legfőbb azonosulási szál; ez osztálysemlegesen határozza meg a gondolkodásukat, a viselkedésüket. Az pedig, hogy e jelenséget egyes hangadók milyen politikai és ideológiai tartalmakkal töltik meg, változó; többnyire radikális jobboldali, a rendszerrel szemben fellépő csoportok „kattannak rá”, de radikális baloldaliak is akadnak szép számmal. És viszonylag hatékonyan működtetik a városi térben, ahol jellemzően városrészek csapatai nevében ütköznek meg egymással és/vagy a rendőrökkel. Ám az erőszak egy törpe kisebbség tevékenysége; a szurkolók túlnyomó része nem őrjöng, hanem örül, csápol és biztatja övéit.
l Mennyire elterjedt ez a jelenség? Hol jellemzőbb és miért éppen ott?
– Világjelenség a futballhuliganizmus. Mindenütt előfordul, ahol van foci, ahol vannak fanatikus szurkolók – és mindenütt vannak. Bár a harcias szellem miatt Angliában a leggyakoribb, de Európa más országaiban, például a németeknél, a spanyoloknál sem ritka. Szélsőséges esetek láthatók Latin-Amerikában, például Brazíliában, Argentínában vagy épp Hondurasban és Salvadorban. E két ország között zajlott a történelem egyetlen futballháborúja, ami az amúgy feszült politikai helyzetben egy meccs utáni dulakodással kezdődött, és mindössze száz órán át tartott. A foci persze csak ürügy volt – de annak jó volt.
l A futballerőszak folyamatosan durvul Magyarországon a ’80-as évektől. Ennek mi a magyarázata?
– Talán az arányok igazítanak el bennünket. A ’80-as évekig zsúfoltabbak voltak a stadionok lelátói. Ha 60 ezer emberből 150 balhézott, az szinte nem is volt látható; addig maguk a szurkolók szorították vissza őket. Ám ahogyan mind kevésbé lett szórakoztató és jó a futball, egyre kevesebben mentek el a meccsre, és az egy-két-három százalékból lassan tíz lett. A rendszerváltozás idején már csak pár százan, pár ezren voltak a lelátókon, s ez a kisebbség már nemcsak látszott-hallatszott, de meg is félemlítette a mértékleteseket, miközben „férfiasan” erőszakos mintát és közösségi kötődési lehetőséget adott sok fiatalnak. A foci is megváltozott: a pénzmosásnak, a pénz „kimentésének”, a kétes elemek pozícióba hozásának és a kétes politikai szándékok megnyilvánulásának terepévé vált – és ettől még inkább romlott a színvonal. Ezért még kevesebben mentek el és még láthatóbbá váltak azok, akiknek csak a balhé céljuk – minél nagyobb, annál jobb nekik. Az ilyen csoportok már nem is a labdarúgás, hanem a botránykeltés miatt jártak a meccsekre, ahol ordas eszméket kifejező politikai demonstrációkra is módjuk volt; rasszista jelszavakat skandálhattak anélkül, hogy a stadionban felléptek volna ellenük. És itt kereshettek és találtak is új követőket.
l Mi lehet az oka, hogy a Ferencváros és az Újpest tábora a legvadabb?
- A ’20-as évek második felétől az MTK-t háttérbe szorították, a Fradi maradt talpon. Ez a csapat és az egyre jobban feljövő UTE kettőse vitte a prímet a hazai futballban. A Kádár-korszakban ugyan több csapatnak is volt kurtább fénykora, de a ’70-es években már csak az FTC és az UTE volt győztes pozícióban. Mindkét csapatnak nagyon erős a területi beágyazottsága, mindkettőhöz szoros szálak fűzték híveiket, mert volt múltjuk, vissza lehetett nyúlni évekkel azelőtti meccsekhez, s mindkettőnek hatásos volt a szimbolikája: a színek, a zászlók, a szlogenek, a dalok. A ’80-as ’90-es években e két csapat szurkolói viszonylag tudatosan kezdtek kötődni európai mintákhoz: az UTE-drukkerek a Fiorentina „ultraviola” színével az olasz minta felé, a fradisták pedig az angol huliganizmus irányába mozdultak el; a szokásokat illetően ez lett a referencia. S a két csapat jól is játszott, nagy eséllyel ők nyertek a bajnokságon. A városrészek – Újpest és Ferencváros – összetétele is hasonló: itt is, ott is van felső középosztály, amelyik hangadó tud lenni, s van alsó is, amelyik a szurkolói tábort adja, és hajlandó a szóbeli és a fizikai inzultus révén is bekapcsolódni a „küzdelembe”. E két városrészben voltak leginkább adottak a feltételek az izmos szurkolói közösség létrejöttére, és arra, hogy erős mintákat – durva szlogeneket, verekedésformákat is – behozzanak. De vannak huligánjai minden jelentősebb csapatnak vidéken is.
l A gazdasági válság közrejátszik e táborok radikalizmusában?
- Nem kötném össze a kettőt, de kétségtelen, hogy ha a krízis miatt megnő azok száma, akik elvesztik az állásukat, és ezzel a célokat és értékeket is, akkor könnyebben kapcsolhatók be szélsőséges szurkolói csoportokba, sőt minden szélsőséges csoportba. Az pedig, hogy hazánkban megjelent a radikális szélsőjobb, vitán felül olaj volt a tűzre; a két jelenség egymást erősíti. De az elmúlt évtizedek nemzetközi tapasztalata mégis az, hogy prosperáló időszakokban is megjelentek ilyen csoportok. Hisz’ 50-100 ember már elég, hogy megnyilvánuljon az erőszak a stadionokban és környékükön. Ennyit bármikor, bármelyik európai nagyvárosban találhatunk…
l Ám a hazai stadionokból az ott megtűrt indulatok az utcára „mentek”, s a tévészékháznál már egységfrontban gyújtogattak, azután a belvárost dúlták fel többször. Hová vezet ez a folyamat?
– Oda, ahová Európában másutt is vezetett, a futball szférájából egyéb városi terekre száműzték az erőszakot. A tényleges fizikai agresszió és a rasszizmus váltotta ki, hogy végül Angliában, Németországban és Hollandiában legalább a felső ligákban megszüntették, kiszorították a sportközegből a huliganizmust. Itt is ez lesz a vége.
l Mik voltak a módszereik? És milyenek a tapasztalatok?
– Németországban a 80-as évek elején született megoldással – a brémai „Fun projekttel”, amit a Német Futballszövetség országos modellé emelt – kezdték megfékezni a balhézó kisebbséget. Erre szurkolói civil szervezetek alakultak. Ezek tagjai jól ismerték azt a pár tucat fiatalt, akiknek egyéni családi és iskolai problémáin – azon, hogy iszik vagy börtönben van a szülő –, úgy próbáltak segíteni, hogy bevonták őket a saját tevékenységükbe, azután, ha kellett, szociális munkásokat is beavattak a problémába. Remek munkát végeztek, s ma már hivatásos szakemberek is vannak a Bundesliga csapatai mellett, akik közreműködnek abban, hogy eltereljék a problémás fiatalokat a deviáns szurkolói karriertől. Az angol modell lényege a foci középosztályosodása; szórakoztató látványsporttá alakították, és nagyon drága lett; egy Premier Liga meccsre legalább 30 font a jegy. Ám csak személyazonosító okmánnyal mehet be mindenki, s tudják, hol ül. Minden szék be van kamerázva. A klubok által fizetett biztonsági emberek mindenkit figyelnek és elég egy bekiabálás, hogy „mocskos feka”, kivezetik az illetőt, és egy évre kitiltják; ha azután még egyszer bekiabál, akkor már nem egy évre, hanem örökre. Megszűntek a kerítések is, amelyek miatt a Heysel stadionban sokan meghaltak. De vannak határoló táblák, amelyeket tilos átlépni, s aki megteszi, azt szintén kitiltják. Ha a csapat külföldre megy, a rendőrségnek joga van rá, hogy akik az EU adatbázisában szerepelnek, mint korábban balhét okozók, azokat bevigye a meccs idején a rendőrségre és azt mondja nekik: itt nézzétek a mérkőzést a tévén. Ezzel persze az erőszak nem szűnt meg, csak éppen a stadionból szorult ki; sörözőben nézik a focit, és azt verik szét, vagy mobiltelefonon szervezik meg a verekedést az ellenfél szurkolóival. Mindkét eset a rendőrségre tartozik. A klubok közösségépítő szakemberei tudatosan viszik a példaképnek számító játékosokat az iskolákba, hogy sportszerűségre neveljék a gyerekeket. Leicesterben, ahol a lakosok fele indiai és pakisztáni, alakult egy szurkolói civil szervezet a „Rókák a rasszizmus ellen”. (Rókáknak becézik a helyi focicsapatot). Hentes és egyetemi tanár szurkolók együtt próbálják bevonni az indiai és pakisztáni gyerekeket a fociba, szereznek nekik olcsó családi bérletet, és egy évtized alatt elérték, hogy a nézők tizede már indiai és pakisztáni. Magyarán: önkontrollra ösztönző, átlátható minden – a pénzügyek is –, és társadalmi összefogást szerveztek a futballcsapatok köré. Jól működő piaci vállalkozás lett a foci. S efelé halad Nyugat-Európa.
l És hogyan látja a futballhuliganizmus elleni fellépés hazai helyzetét?
– Mindenki tudja, hogy kik voltak az FTC-DVTK-meccsen a rendbontók, elég, ha megkérdezik a Ferencváros biztonsági szolgálatát, a szurkolókat és az ott szolgáló rendőröket – ismerik őket. A zömüknek többéves randalírozói előélete van, és sokuk az utcai tüntetéseken is feltűnt. Ki lehet emelni a „balhésokat”. Ám a fő probléma az, hogy Magyarországon nincsenek jogszabályi korlátozások és szankciók, amelyek a botrányokozókkal szemben más uniós országokban hatásosak. A törvényhozással kellene kezdeni, tételesen felsorolni a verbális és tettleges erőszakos formákat, amelyek a stadionban tilosak, például nem megengedett gyújtogatni, fémtárggyal verekedni, zsidózni, cigányozni és így tovább. Egyértelmű törvény kellene a futballhuliganizmus ellen, amely világosan elhatárolja a klubok, biztonsági szolgálataik és a rendőrség feladatait. A stadionok rendjének megteremtéséhez nem randalírozó, ám a klubokhoz nagyon erősen kötődő szurkolói csoportok is kellenének, amelyek felelősséget és együttműködést is vállalnának a legradikálisabb lumpen bajkeverők kizárásáért. S kellene persze átlátható és korrekt gazdálkodás, és a látványsport működtetéséhez sok-sok pénz is. Az előteremtésében bizonyára nemcsak a kluboknak, de az államnak is részt kell vállalnia. És minél előbb lesz meg mindez az ország minden nagyobb stadionjában, annál hamarabb tűnik el a lelátókról az erőszak. Az angol modell ugyanis akkor működik, ha nem csak az FTC vagy az Újpest pályáján vezetik be, hanem egységesen. S persze nem mellékes, hogy legyen egyre több jó hazai futballmeccs, amelyre elmennek a nem balhézó szurkolók, és megerősödik a civil szféra, a szurkolói szolidaritás azok között, akik a saját szórakozásukért tesznek meg mindent a futballhuliganizmus és az erőszak ellen.
l Mégis, meddig tarthat ez? És mitől szűnik majd meg – ha egyáltalán – a tombolás?
– Optimista vagyok: arra három év is elég, hogy a törvényeket meghozzák, az átlátható gazdálkodást, a személy szerinti beléptetést és stadionok belső biztonságát szolgáló megfigyelő rendszert az NB I-ben és az NB II-ben bevezessék. Ennyi idő talán arra is elég, hogy legyen legalább 3-4 látványos meccseket játszó csapatunk. Ha mindez nem történik meg, olyan szankciók érik a magyar futballt az UEFA részéről, amelyekbe belepusztulhat az egész hazai sportág. Ám, ha minden feltétel teljesül, a társadalomban akkor sem szűnik meg az erőszak. Azt a stadionokból ki lehet űzni, ám a környékükről, az autóparkolókból, a kocsmákból és a politikai demonstrációkról nem. De ez már egy másik beszélgetés témája lenne…

Vasvári G. Pál

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!