Hülyén haltak meg

Régi álmát sikerült megvalósítania annak a férfinek, aki egy óriási héliummal töltött lufiba kapaszkodva felszállt az égbe – ám sajnos egy forgalmas légifolyosón találta magát, így a visz-
szaútra már nem is volt gondja. Vagy mikor az egyszeri falusiak PB-gázzal kábították el a disznót vágáshoz, aztán meg nekiláttak pörzsölni… Ha egy ilyet túlél valaki, és nem csapja fejbe egy fél disznó, akkor meg csillapíthatatlan röhögőgörcs miatt kell kórházba vinni. Wendy Northcutt, a természetes szelekcióval foglalkozó amerikai biológusnő szívesen gyűjtögette az ilyen témájú újsághíreket, majd létrehozta az emberi genomból önmagukat kirostálók tiszteletére a jelképes Darwin-díjat. Később elkészítette www.DarwinAwawrds.com című honlapját, ahová a világ minden tájáról küldik be a nem mindennapi sztorikat. Sok köztük a városi legenda, és amivel a szülők ijesztgetik a gyerekeiket („ne mássz fel fiam a trafóra vizes ruhában!”), de az anekdotikus értékből ez mit sem von le.
Először is, nagyon megörültem, hogy magyar gyártású sorozatot (valójában rövidfilmek lazán összefűzött láncát) látok a nagynevű mozicsatornán, mely a Maffiózókat, a Sírhant műveket, vagy a Szex és New Yorkot adta a nézőknek. A Született lúzer is megüti a mércét, legalább annyira, hogy nyugodtan lehet exportálni. A Darwin-díjas történetek megfilmesítése hálás feladat, hiszen kellőképp figyelemfelkeltőek, az élet vígjátékírójának legjobb munkái, a néző pedig szívesen döbben meg – és valljuk be, kis kárörömöt is érez – mások orbitális hülyeségén, a legjobbak pedig akár még tanulhatnak is a hibákból.
Pont az első rövidfilm kissé nyikorgós volt még, bár lélegzetelállítóan igényesen fényképezték, szinte Hollywoodban érezte magát a néző. Talán épp ez nem illett a kelet-közép-európai tanyavilág egyik hétköznapi sztorijához, miszerint ha az egyszeri ember maga főzi a sufniban a szeszt, annak előbb látásvesztés, utóbb metilalkohol-mérgezés lehet a vége. Nem választottak eléggé bizarr sztorit, a Darwin-díjasok közt számtalan ütősebb akad. A színészek sem voltak eléggé borostásak, fogatlanok. Rövidfilmben úgysem lehet drámai mélységekbe lemenni, úgyhogy jobb lett volna eleve igazi „lúzer” arcokat választani, akik már fizimiskájukkal is mesélnek, és nem picit ügyetlenül hangsúlyozzák azt a három mondatukat is.
Máté Gábor „mesemondónak” olyan jó választás volt, akárcsak Szabó Gyula a Magyar népmesékhez. De a narrátor szövege lehetett volna még pikírtebb, elvégre az emberiség legnagyobb ökörségeiről beszélünk. Egy játékfilmre való ötlet és motívum volt a rövidfilmben, a kikacsintó falikép, a narrátornak felelgető szereplők, a játékos kamerakezelés, de talán ezért érzem, hogy kissé túlmesélték, ezért még a csattanó is elkavarodott. Érti a néző, hogy a végén a vak véletlenül a kerti törpét szúrja le vasvillával, mégsem nevet. Azt is nehéz eldönteni, ki kapná végül a Darwin-díjat, a „kunsági Bourbon” előállítója, vagy szerencsétlen családja, mely a halotti torán végzetesen beállt tőle, netán a testvére, aki vakon akart bosszút állni.
A második történet, melyben a volt barátnőjét múmiának öltözve megijeszteni akaró srác rágyújt, majd gondolkodás nélkül eltapossa a csikket, már sokkal jobban összeért. A színészeket nagyon eltalálták, nem is kellett egy szót sem szól-niuk. A dramaturgia, a zsánerképek – minden a helyén volt. Ebben is hemzsegett az ötlet, például fekete-fehérből színesre váltott a kép a fiatalok egymásra találásánál, majd a szakításuk után vissza fekete-fehérre. Minden apróságra figyeltek, mégsem éreztem soknak. Remélem, ilyenből lesz több. A sorozatot lehetne folytatni is, a világ látszólag kifogyhatatlan olyan emberekből, akik hülyén haltak meg. Csak remélhetem, hogy rólam nem születik Darwin-díjas sztori.
Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!