Kommentár

Drámai döntést hozott Obama, amikor – amint igazságügy-minisztere pénteken bejelentette – polgári büntetőbíróságra bízza a New York-i felhőkarcolók lerombolását kitervelő Khálid Sejk Mohammed és négy terrorista társa perét. S a tárgyalást pár háztömbnyire az egykori százemeletes épületek helyétől fogják megtartani, pontosan úgy, mint a közönséges bűnözők esetében. A cél nyilvánvaló: egyszer s mindenkorra szétzúzni a világszerte elterjedt összeesküvési teóriákat, s mellesleg nem teljesíteni – a hírek szerint mérhetetlenül önhitt – Mohammed vágyát, hogy hadbíróság előtt játszhassa el a hadifogoly és mártír szerepét. S bár az ügyészek persze e bíróságon is halálbüntetést fognak kérni, az mégsem olyan, mint katonákkal nézve farkasszemet.
Óriási kockázatot is vállalt ezzel az Obama-kormányzat, az amerikai sajtót elárasztó vitacikkek is tanúsítják. Mohammedet ugyanis tiltott kínzásoknak vetették alá kezdetekben, s noha utóbb – éppen mártíromsága érdekében – maga sürgette perét, s vált önként fecsegővé, a tortúrák kérdését a polgárjogi szervezetek ügyvédei bizonyosan bevetik a védelem során. Miáltal az előző, a Bush-kormány is jelképesen a vádlottak padjára kerül, ami persze aligha áll távol Obama szándékától, aki kampányában is hangsúlyt adott ennek. Ám a nagy pernek Amerika tekintélyét nyilván kínosan érintő oldala mellett bizonyosan több előnnyel jár a másik: az iszlamista terrorgépezet leleplezése a világ, kiváltképpen a muzulmán milliók előtt. Megtudhatják majd száz milliók, miként követte egy karacsi internetes kávézóban Mohammed a toronydöntést, mennyire csalódott volt eleinte, hogy a felhőkarcolók nem azonnal dőltek le, amint remélte, s ünnepelte aztán a – háromezer embert megölő – diadalát titkos lakáson társaival. S ma már azt is tudjuk, hogy először 1996-ban javasolta Oszama bin Ladennek a repülőgép-fegyver bevetését, ám a főnök csak két évre rá hagyta jóvá a tervet, amelyre Mohammed annyira büszke (egyébként tíz gép elrablását képzelte el, s úgy, hogy a tizedik nem csapódik bele semmibe, hanem azon ő maga lesz, onnan intézve üzenetet a világhoz).
De nagy kockázat az esküdtek kiválasztása is, hiszen New Yorkban ugyan aligha él bárki is, aki nem táplál olthatatlan gyűlöletet polgártársai ezreinek gyilkosa iránt, ám éppen e liberális többségű metropolisban sok a halálbüntetés elvi ellenfele (és a hasonnevű államban régóta nincsen kivégzés). Egy neves harvardi jogprofesszor fel is veti, hogy csakis olyanokat szabad beválogatni az esküdtszékbe, akik el tudják fogadni e végső büntetést is, amit az amerikaiak többsége nyilván „megkövetel”. Ám komoly bökkenő lehet, ha Mohammed megváltoztatja beismerő vallomását és tagadni kezd, mire védői nyilván a kínzásokra fognak hivatkozni. S követelik a vádtól az egyéb bizonyítékokat, amelyek jó része a terrorizmus elleni harc kényes titka (a tíz gyanúsított felét ezért is állítják mégis hadbírák elé). Vajon miként lehet majd elítélni enélkül a toronyrobbantás szellemi atyját, s hagyhatják-e netán kisétálni a New York-i tárgyalóteremből, ha nem sikerül bűnösnek találtatni? (Hogy ekkor hová és meddig jutna élve, az megint csak érdekes kérdés). Ha azonban mindeme gondok ellenére eléri célját e nagy per, s a toronydöntőt elítélik, az egyszerre lesz igaz-ságszolgáltatás és a jogállami normák betartásának diadala.

A.J.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!