Mégis, kinek az alkotmánya?!

Jövő tavasszal – a mai felmérések jelzése szerint – a Fidesz akár egymaga is elérheti ezt a kétharmadot, s akkor is nagy alkotmánymódosító kísértésnek lenne kitéve, ha netán csak a szélsőjobb pártjával együtt. Elemzők biztosra veszik, hogy nemcsak az első esetben kész élni a lehetőséggel, hanem a másodikban is engedne a csábításnak. S berendezné a magyar társadalmat a jobboldal szája íze szerint. Vagyis esze ágában sem lenne viszonozni a balliberális oldal korábbi önmegtartóztatását.
Ezt persze már akkor is lehetett előre látni, az Orbán-kormány négy éve pedig bizonyította is, hogy nem a konszenzusos demokrácia hívei, s magukban vélhetően már korábban is kinevették az előző koalíció buzgalmát a túloldalnak tett gesztusokkal. Láthatóan ők komolyan hittek az Antall által emlegetett példában, miszerint Angliában 51 százalékos alsóházi többséggel akár a királyságot is el lehetne törölni (holott persze épeszű brit politikusnak ez eszébe sem jutna túlnyomó társadalmi támogatottság híján, utóvégre az ő – pusztán a viszonylagos elsőséget díjazó – választási rendszerükben a kormányzó párt rengeteg, akár a kétharmadot is meghaladó mandátumot söpörhet be a voksok bő harmadával is).
Orbán múlt vasárnapi kecskeméti beszéde ékesen tanúsítja, hogy mit sem törődik a valóságos társadalmi megosztottsággal, s szinte megittasodott a pillanatnyi politikai erőviszonyoktól. Az a politikus, aki miniszterelnökként tudatosan szakította ketté az országot (váltig remélve, hogy az ő térfelén maradnak többen), most észre venni sem hajlandó a társadalom másik felét, amelynek jó része ugyan csalódott a politikai baloldalban, de attól még létezik. S nem osztja a jobboldal világképét. Kecskeméten azt ecsetelte, hogy szerte az országban beszélgetett „a legkülönfélébb emberekkel”, s tapasztalatai szerint „a magyarok nagy-nagy többsége ma úgy érzi, hogy elég volt ebből az átmeneti korszakból”. Ha még így volna is, abból még korántsem következik, hogy az a „nagy-nagy többség” olyan országra vágyik, aminőt Orbán akarna (saját szavával) „berendezni”.
Hiszen az utóbbi választások jószerivel fele-fele megosztottságú országot mutattak, s ez most csak attól látszik ennyire elbillenni a jobboldal javára, hogy a baloldali tábor zöme kiábrándult. Tükrözi ezt a pártot választani nem óhajtók feltűnően nagy aránya is. Tartok tőle, hogy azok a „legkülönfélébb emberek”, akik a Fidesz elnökével beszélgettek, túlnyomóan jobboldaliak voltak, vagyis oktalanság véleményüket kiterjeszteni az egész társadalomra. Egy dolog, hogy sokan – talán csak egyelőre – megvonják voksukat a szocialistáktól, s más kérdés, mennyire igénylik az ország „berendezését” Orbán tetszése szerint (ahhoz újabban túl gyakran beszél egyes szám első személyben, s pártjában túl nagy hatalmat élvez, hogy ne így fogalmazzam). S ő bizony nem kertel: „Az a történelmi lehetőség nyílt meg előttünk, hogy véget vethetünk az átmeneti korszaknak, s vele a baloldal örökös, hol nyílt, hol látens befolyásának is”. Merthogy „most először hozhatunk létre akkora jobboldali többséget, amellyel végigvihetjük mindazokat a mélyreható változásokat, amelyeket már valóban régóta véghez akarunk vinni”.
Lévén ez már a többes szám első személye, nem tekinthetünk el attól sem, amiket tényleg régóta hallhatunk, olvashatunk más jobb- és szélsőjobb hangadóktól, akiknek nagyon is konkrét elképzeléseik vannak ama „baloldali befolyás” felszámolásának mikéntjéről. Mindenesetre érdekes demokráciát óhajtanak nekünk „berendezni” befolyásos baloldal nélkül... Ez bizony inkább emlékeztetne (egy Orbán-barátnak ismert publicista szombati cikkében magasztalt) Horthy rendszerére a hatalomból kiszavazhatatlan jobboldali párttal, mint a nyugati demokráciákra, amelyeknek még egyetlen valamire való politikusától sem hallhattuk a másik oldal kiiktatásának óhaját. A Horn vezette balliberális koalíció talán attól is volt önmegtartóztató, hogy felmérte: a 72 százaléknyi mandátum mögött csupán 53 százaléknyi szavazat állt. S az alkotmány átalakításához mégis csak illene nagy társadalmi többség felhatalmazásával bírni. Sajnos a mi Alapító Atyáink rövidlátónak bizonyultak, csak a rendszerváltás idejének kaotikus pártviszonyaiból indultak ki, s nem látták előre az alkotmánymódosító kétharmados többség viszonylag könnyű megszerzésének lehetőségét a magyar választási rendszerben. S az erre először szert tevők hiába tanúsítottak önmérsékletet, négyötödös többség követelményét írva elő önmaguknak, ha legalább ezt a követelményt nem kodifikálták magába az alkotmányba. Ugyan miből gondolták, hogy a jobboldal is konszenzusra fog törekedni, ha fordul a kocka?!
Kevésbé voltak bölcsek, mint az amerikai Alapító Atyák, akik alkotmánymódosításhoz nemcsak kétharmadot követeltek meg a szövetségi kongresszus mindkét házában, hanem az államok háromnegyedének helyi törvényhozásában is hasonló jóváhagyást. Amikor volt konszenzus (a választói korhatár 21 évről 18-ra leszállításánál), ez könnyen ment, amikor viszont az adott politikai helyzetben született alkotmány kiegészítés a női egyenjogúságról túlságosan liberálisra sikeredett, tíz év alatt sem jött össze az a háromnegyed, így végül semmi sem lett belőle (a rabszolgák felszabadítását kimondó cikkely érvényesítésére pedig éppenséggel polgárháborút kellett megnyerni). Egyszer Allende-szindrómának neveztem azt, ha valaki végső soron kisebbségből akarja alapvetően megváltoztatni az igazi többség életét (ő a chilei alkotmány szerint első lett a három elnökjelölt vetélkedőjében, ám ez csak 38 százalékos támogatottságot jelentett). Aki eleve a „befolyásos baloldal” nélkül képzeli el a társadalom „berendezését”, az ugyanúgy egy aktív kisebbség véleményét erőltetné rá az országra, mint a jobboldalon annyit ócsárolt komcsik (a Fidesznek csak a biztos pártválasztók körében van hatvan valahány százaléka, ám az egész felnőtt lakosságnak ez csupán alig harmadát teszi ki). Egy dolog a kormányzási felhatalmazás, s más az alkotmányozás (bár éppen Orbán 2002 tavaszán még a választási többséget is kétségbe vonta a „haza nem lehet ellenzékben” jelszóval).
S bár ő annak szánta, csöppet sem tekinthetjük megnyugtatónak, hogy nem támogatja „a magyar közjogi rendszer teljes felforgatását”, így a közvetlen elnökválasztást sem. Lévén az ő népszerűsége a felméréseken jóval alatta a pártjáénak, s ekként számára nem kockázatmentes lenne, az utóbbi megérthető. De meglehetősen aggasztó, ha olyasvalaki ígéri a kisebb parlamentet, meg az önkormányzatok megritkítását, aki szót sem ejt e szintén alapvető változtatások konszenzusos megvalósításáról (a mindenki által helyeselt kisebb országgyűlés megválasztásának mikéntje lenne a perdöntő, hiszen azzal is be lehet betonozni egy hatalmat). S megint nem feledkezhetünk el a jobboldali „új rendszerváltást” szólamokról, amelyek a vérmesebbek megfogalmazásában tényleg a balliberálisok (és médiájuk) kiiktatatását ígérik. S ha meggondoljuk, hogy nemcsak a putyini rendszerben birtokolja a hatalom a tömegmédiát, hanem (egy milliárdos médiacézár élre állításával) Berlusconi Itáliájában is ez a helyzet, akkor egyáltalán nem elképzelhetetlen egy 21. századi „Horthy-rendszer”, valóban befolyásos – és ekként a hatalomra kerülés esélyével sem bíró – baloldal nélkül.
Hogyne, azt az egyetértést nem könnyű (olykor egyenesen lehetetlen) megteremteni, s az ország kormányzásához valóban érvényt kell szerezni a parlamenti többség akaratának (a Fidesz 2006 óta ezt is kétségbe vonja). Azonban, ha egy-egy parlamenti ciklusra felbillenhet is a politikai libikóka, a demokrácia alapügyeiben egyensúlyban kell lennie (a német alkotmány például ki is mondja, hogy bizonyos demokratikus alapelvek semmilyen módon, vagy többséggel nem változtathatók). Emlékezzünk csak a kettős állampolgárság vitájára, amelynek népszavazásán végül alig 19 százalék voksolt igennel, de most a jobboldal parlamenti többsége reményében már nem is említ referendumot, s egyes politikusai máris jelzik, hogy szó sem lehet „első és másodosztályú” állampolgárságról, amit nehéz másként értelmezni, mint a szavazati és szociális jogok kiterjesztését. De vajon ez volna valóban a hazai társadalom többségi véleménye?
Orbán szerint az új alkotmánynak tükröznie kell „a nemzet lelkületét”, ami ebben a feltételrendszerben nyilván csak azt jelentheti, ahogyan a jobboldal elképzeli. Ezért beszél ő „történelmi lehetőségről”, kihasználandó a baloldali mélypontot. De érvelt ő már úgy is, hogy több évtized baloldali uralma után kell most jönnie a jobb hasonló, legyen, berendezkedésének. A rendszerváltás és a demokratikus váltógazdálkodás legnagyobb dicsőségére.

 

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!