Nem természetes a gyors öregedés

l A genomika szép új világa.… E címmel tartott előadást a héten Óbudán, a „művház” San Marco Szabadegyetemén. Aldous Huxley 30-as években írt társadalmi sci-fijét idézi fel a cím… Különös tekintettel arra, hogy a tudomány etikájáról is szólt.
– Meglehetősen sokan voltak. A színházterem majdnem megtelt. A „szép új világ” csak arra akart utalás lenni, hogy egy nagyon gyorsan fejlődő, berobbanó téma ez. A rendszerbiológia egyik alap-
pillére a genomika, egy élőlény összes génje, örökítőanyaga megismerésének a tudománya, a másik meg a bioinformatika. Azért foglalkozom szívesen ismeretterjesztéssel, mert e „berobbanásnak” mellékhatásai vannak. Túl sok várakozást kelt, az emberek szinte csodát várnak tőle, vagy éppen ellenkezőleg, a tudományt démonizálva félelmeket szül. Nagyon gyorsan a helyére kell tenni, meg kell próbálni érthetően elmagyarázni, miről van szó, mi az, ami várható, mert a tudomány bizony téved is. Úgy gondolom, hogy ez mindenkire tartozik, és messze nem csak azért, mert az adójából finanszírozódnak a kutatási munkák – ha most már nem is csupán magyar, hanem európai pénzekből is. Szóval el kell mondani, hol tartunk, milyen reális perspektívák vannak, milyen zsákutcákba futottunk, futunk bele; hogy milyen etikai, jogi, sőt világnézeti vonatkozásai vannak a megközelítéseknek. Mert a média megtelik időnként bombasztikus szalagcímekkel, hogy „megtalálták az édesszájúság génjét”.
l Vagy éppen a homoszexualitásét…
– Valóban. Pár éve Bűn vagy betegség? Keresztyén szemmel a homoszexualitásról címmel egy gyülekezetben tartottunk előadást arról Sipos Ete Álmos lelkésszel és Pálhegyi Ferenc szociálpszichológussal, ami a társadalom mintegy öt százalékát érinti. Ezekben a „génmegtalálás-hírekben” mindben van igazság: csak el kell normálisan mondani, magyarázni. Hiszen az olyan szavak, hogy klónozás, génmódosított növény (GMO), most meg ugye a vakcina – olykor politikai felhangokkal is – félelmet gerjesztenek. Ezért polgártársaimnak – akik hatszázhúsz olyan dologhoz értenek, amiben viszont én vagyok ugyanolyan laikus, mint netán ők az én szakterületemen – érthetően kell beszélnem a magam munkájáról, hisz’ elvárom, hogy ők is érthetően magyarázzák el nekem azt, amit csinálnak. Különös tekintettel vagyok az iskolákra, a jövő nemzedékére.
l Ez a racionális rész. De augusztusban a Holokauszt Múzeumban verset is mondott…
– Az pedig a dolog „művészibb” jellegű része volt. Radnóti Miklós Nyolcadik eclogájával foglalkoztam, amely elképesztő vers. Utolsó munkáinak egyike. Az A la recherche… és a Razglednicák előtt közvetlenül. Döbbenetes ívű, ahogy a most száz éve született költő a prófétával, Náhummal beszélget és eljut Jézus Krisztushoz, mert katolikus lett, amit vállalt is… Az ekkor készült képek kint vannak a metróban, s november végétől a tévében, az M1 Híradója előtt lesznek háromperces etűdök is erről. De visszatérve a tudomány kommunikációjára: azért is fontos, hogy ne dőljenek be az emberek minden obskurus őssejtklinika „visszautasíthatatlan” ajánlatának, hogy ne utazzanak végső kétségbeesésükben „reménnyel kecsegtető” távol-keleti vagy nem is olyan távoli, hanem hazai őrületútra utolsó, megtakarított forintjaikból, kiszolgáltatva, beteg gyermekükkel. A hazai őssejtbotrány a „ne ölj!” és a „ne hazudj!” erkölcsi normáira is felhívta a figyelmet, mert az őssejt óriási lehetőség, izgalmas perspektíva, de nem ilyen mocskos módra… A tudomány üzlet is, ne éljünk már rózsaszín álomvilágban! De legyen tisztességes üzlet. Amiben óriási lehetőséget érzek őssejt téren, az például a foggyökerünk, s a most felfedezett indukált pluripotens őssejt: leegyszerűsítve azt jelenti, hogy minden kis bőrdarabkánkból sok mindent lehet majd „készíteni”, ez etikai gondot sem vet fel. Dinnyés András Gödöllőn már foglalkozik is vele. A módszer kidolgozásában is van magyar név: a Torontóban dolgozó Nagy Andrásé, aki most Debrecenben, a Tudomány Napján csodálatos előadást tartott! A köldökzsinórvért ma nem tartom eléggé bizonyítottnak.
l Vita dúl, hogy egyben tanítsák-e a természettudományt…
– Ezzel nagyon nem értek egyet! Amit Amerikában „science” néven egyben oktatnak, annak hatalmas hátrányai is vannak. Éltünk a ’80-as években Amerikában, a gyerekeim jártak kint iskolában – tudom. Meg kellene maradnunk a fizikánál, kémiánál, biológiánál, matematikánál, de olyan rálátó módon, hogy az unalmas részletek helyett világképüket,  környezettudatosságukat építhessék a tananyaggal. Most van a Magyar Tudományos Akadémiának egy fantasztikusan jó terve, az MTA főtitkárhelyettese, Csépe Valéria szervezi. Elhatároztuk, hogy középiskolai tanárok vezetésével – hiszen ők ismerik az életkori sajátosságokat, a pedagógiai megoldásokat –, de a mi részvételünkkel, az egyes szakterületek képviselőivel csinálunk biológiakönyvet és honlapot. Én például vállaltam az immunológiát, mert tragikus, ami a tankönyvekben – valahonnan, régről összeollózva – van, köze nincs a valósághoz! A genetikáról nem is beszélve! Olyan szemléletet kellene tanítani, tanulni, amelyben az ökológiától a hormonbiológiáig és evolúcióig minden benne van – másfél oldalban! És kell írni, beszélni a tévedésekről, a ballépésekről is. A zsákutcákról – mert abból tanul a legtöbbet az ember. A felfedezés, az ismeretlen és az ismert határmesgyéjén való mozgás hatalmas mentális élmény, kaland. Ezt is meg kéne osztani a srácokkal! Ezek között az új eredmények között van az a nagyon érzékeny rész is, ami a genetika. Mert mindenkit érdekel, hogy mit kapott a szüleitől, az őseitől, hogy mit ad tovább a gyermekeinek, hogy mi a sorsa, mire van vagy nincsen hajlama. Néhány évtizeden, sőt éven belül mindenkiről kiderülhet már a születése után, hogy – mondjuk – milyen betegségekre lesz hajlamos, fogékony, mert egyre megfizethetőbb lesz a genetikai diagnózis. S akkor, ennek alapján már a személyre szabott orvoslásnak lesz szerepe. Ezért különös felelőssége van a kísérletező embernek. Empatikusnak kell maradnia, nem szabad túlzásokba esnie, mert pillanatok alatt erkölcsi, bioetikai kérdéseknél találja magát. Mi a határ, van-e határ? Természetesen vannak határok, korlátok. A jog csak követi a természettudományokat, megpróbál „jogalkotni” hozzá. Ilyen a humángenetikai törvényünk, amelyet – a kivételes helyzetek egyikeként – két éve minden parlamenti párt elfogadott, teljes volt a konszenzus. Mit tudhatok a genetikai adatokról? Ezt a törvény igen világosan és európaian szabályozza. De van, ami a moralitás, az etika – s nem a jog – kategóriájába tartozik. Például az is, hogy meddig tart a kutatás szabadsága, s hol kezdődik a személyiség védelme. Nagyon fontos az a felelősség, amelyet a kutatónak éreznie kell – nemcsak a kortársaival, de a következő generációkkal szemben is. A harmadik lépés pedig meggyőződésem szerint a jog és az etika után a világnézet. A hívő ember – Istene miatt –, a nem hívő meg valamilyen tekintélyre hivatkozva olykor ellentétbe kerülhet egy új tudományos elgondolással, felfedezéssel, de még a tudományon belül is „határsértések” jöhetnek létre. A vulgár materializmus és a vulgár teológia – mert az is van – egyfajta fundamentalizmust jelentenek szélsőségként, s mellesleg feltételezik is egymást. Aki egy természettudományos eredményre a Bibliában keres igazolást vagy megerősítést, az ugyanakkorát téved, mint az, aki a hitnek valamely tételére, például a megváltásra természettudományos bizonyítékot. Lásd: torinói lepel… Ezért kell a hitnek és a tudománynak a kérdéseit világosan megkülönböztetni – ha elválasztani nem is lehet egy emberen belül.
l Olyannyira nem, hogy rengeteg a hívő tudós…
– Ez teljesen természetes. Magam is hívő ember vagyok. Akiben van alázat, s aki megérti, hogy esze, memóriája, logikája, kitartása, motivációja  – ajándék. S van egy szféra, amely tudományos eszközökkel nem megközelíthető, ez a transzcendentális. Ami például a földi életünk előtt és után van. A másik szféra pedig a munka, amelyet teljes odaadással végez. A tudomány kérdése mindig az, hogy „hogyan?”. Hogy miként történik valami? A hitnek a kérdése pedig az, hogy „miért?” Hogy miért vagyunk, hol a helyünk, mi a dolgunk. Ezekre nem kell tudományos bizonyítékokat találni. A tudományos bizonyítékokban meg nem hinni kell! A példa: az evolúció. A fejlődéstan. Darwin-évforduló van, az Akadémián két napja volt egy ülés, ahol szakemberek, kutatók beszélgettünk a most 200 éve született Charles Darwinról, illetve a 150 éve publikált Fajok eredete alapművéről. Van egy szélsőséges, az amerikai protestantizmusból indult kreácionizmus, amely szembeállítja a „kreációt”, a teremtést az evolúcióval. Én ezt elképesztő hibának tartom, az evolúció egyfajta modell, természeti törvény. Volt alkalmam teológusokkal is beszélgetni, akik nagyon nem szerették az evolúció elméletét, s úgy kezdtük az igen barátságos beszélgetést, hogy határozzuk meg, ki mit ért ezen. Amikor kiderült, hogy a biológus azt, hogy az evolúció a genetikai változások összessége, és semmit nem mond az élet keletkezéséről, nem volt vita. Egész egyszerűen a sokféleség kialakulásának metodikája az evolúció, ami csak megerősítést nyert ez idáig! A kreácionizmus hibája, hogy Istent egy fantasztikusan ügyes mesterembernek, egy nagy szakállú öregúrnak tekinti. Ez szerintem egyfajta istenkáromlás.
l Szentgyörgyi Albert – egyetlen olyan Nobel-díjasunk, aki hazai munkájáért kapta meg a legnagyobb  elismerést – azt mondta egyszer: a kutató annyiból más, mint a „normális” ember, hogy ugyanazokat a dolgokat látja meg, amit mindenki más, de azt gondolja róluk, amit még soha senki sem gondolt…
– Igen. Ezt gyakran idézik tőle. A tudományok mai, pillanatnyi „állása”, szerteágazása, összefüggése valami hihetetlen módon döbbent rá arra, hogy milyen nagyképű az ember, amikor azt hiszi, „mindent megértett”. Mert még csak a jéghegy csúcsának a csúcsát kezdjük valahol érteni. Noha fantasztikus korban élünk, hiszen hat éve jelentették be, hogy az emberi genom „szövegkönyve”, a 3 milliárdnyi bázispár sorrendje gyakorlatilag teljes mértékben ismert. Az idei orvostudományi Nobel-díjasok – két hölgy, Elizabeth Blackburn, Carol Greider, valamint Jack Szostak – pedig azt fedezték fel, hogyan másolódnak a kromoszómák, s milyen folyamat védelmezi meg őket a megrövidüléstől. Kutatásaik ahhoz járulnak hozzá, hogy jobban megértsük az öregedés folyamatát, a betegségek kialakulását, s általuk a lehetséges majdani terápiák kifejlesztését. Nekünk, embereknek 46 kromoszómánk van, s az ivarsejtekben ennek a fele: 23. A kor előrehaladtával egyre kevésbé tudnak megújulni, mert egy enzim, a telomeráz gyengül. A normális sejtek kifejlődnek, meghalnak. A ráksejtek viszont képtelenek elpusztulni! Ebben is a telomeráz enzim játszik szerepet, mert a daganatos sejtekben túlságosan aktív! Azt hiszem, mind a rák, mind az egyéb, sorvadásos betegségek – az Alzheimer-, Parkinson-kór – kezelésében is fel lehet majd használni… Elizabeth Balckburn egyébként vezet olyan munkacsoportot, amely wellness-szel foglalkozik: életmóddal, mozgással, étrenddel, stresszoldással – ami ez idáig a „komoly” tudománytól távol esett. Számomra az igazolta például a hazánkban is elérhető Ornish Programot, hogy egy Nobel-díjas jegyzi a szakcikkeket. Ez az összeérése az igazi kemény tudománynak, a rendszerbiológiának és az életmódnak. A telomer – a kromoszóma vége – létét igenis befolyásolja az, hogy miként élünk. Szóval leveszem a nemlétező kalapomat Elizabeth Blackburn
előtt!
l Beszélt a kutató felelősségéről. E felelősség abban is megnyilvánul, hogy nem hagyja a csodavárást – pedig az emberek abban reménykednek. Mindenki szeretne örökké élni…
– Azt hiszem, hogy az öregedést, mint természetes folyamatot, egy élőlénynek el kell fogadnia. A normális, egészséges öregedést. Örök élet nincsen. A gyors öregedés viszont nem természetes dolog! Az életmód, a sport, különböző káros szenvedélyeink túlzásba vitelének elkerülése tehát igenis fontos. Ezért amondó vagyok, hogy élje meg mindenki a saját aktuális korát lehetőleg jó egészségben. Próbáljuk meg elfogadni az életkorunkat, mert az örök ifjúságban sem hiszek. A génsebészet sok mindent megold, de annak a fajnak, amit embernek nevezünk – és annak az evolúciónak, ami emögött van – a születés, az élet és az elmúlás természetes része. S különösen annak, aki hívő, ez nem itt fejeződik be…
l A genomika kutatójaként bizonyára figyeli saját gyermekeit, unokáit… Hogy ön miként folytatódik.
– Eszter tanítónő, Ágnes orvos, György geológus – ők a gyermekeim. Tíz unokám: Réka, Norbert, Kende, Áron, Zsombor, Villő, Samu, Márton, Barnabás és Gergely – ő most, november 5-én született. Fantasztikus boldogság és megajándékozottság egy ekkora családban élni. De tudja, a genetika mellett itt van a memetika. A mémek azoknak a hagyományoknak, szokásoknak, legendáknak, tradícióknak öröklődése, hogy miként járunk, hogyan mosolygunk, eszünk az asztalnál. Ezeket eleinktől, példaképeinktől „örököljük”, eltanuljuk. Mi a feleségemmel azt látjuk – ő annak idején rengeteget énekelt a gyerekeknek –, hogy ma a lányaink, a fiunk és menyünk ugyanezt teszi… Ami pedig a formális genetikát illeti, lehet persze külsődleges dolgokat is fellelni, de igazából a személyiségeik borzalmasan izgalmasak – az a világ legcsodálatosabb jelensége, ahogy egy gyermek kinyílik. Ágnesék dolgoztak Indiában, missziós körülmények közt: akkor még csak három gyermekük volt. Rendkívül sokat kapnak attól, hogy a világ sokféle, hogy a tolerancia, a másik elfogadása nem ránk erőltetett görcs – hanem természetes jelenség. Amikor Amerikában éltünk, a gyermekeink ebből már kaptak valamit. Ez nem azt jelentette, hogy magyarként meg ne könnyeztük volna minden egyes esetben a Himnuszt. De a hazafiság, a kultúránk szeretete nem azt jelenti, hogy mást nem fogadunk el! Ezt adjuk, adják tovább. S a genetikára visszatérve: remélem, hogy a rossz tulajdonságaimat unokáim nem fogják örökölni!

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!