Állatorvos az emlékszobában

Szokol Júlia társadalmi munkában magyarázza az immár nagyon sokfelől érkező vendégeknek, turistáknak az 1989-es öngyilkossága után világhírűvé vált, kassai születésű író emlékszobájának látnivalóit. Végzettsége és pályája nem az irodalomhoz köti, hiszen állatorvosi diplomája van, a Mészáros utcai emeletes házhoz, s így Máraihoz viszont erős családi kötelék fűzi Szokol Júliát: szülei a harmincas évek elején vették meg Márai Miskolcra költöző szüleitől. Amint a homlokzaton magyar nyelvű felirat hirdeti, ebben a házban élte gyermekkorát a jeles magyar író, Márai Sándor. A „jeles magyar írónak” – aki életét Kassától Budapestig, Lipcsétől Párizsig, Salernótól New Yorkig és San Diegóig  sok helyszínen élte – a mai kelet-szlovákiai nagyváros mindvégig viszonyítási pont, szilárd kapaszkodó maradt. S miközben az emlékszobában a régi, kopottas Remington gépbe befűzött Halotti beszéd  gépiratát vagy az ugyancsak eredeti földgömböt, a régi családi fotókat és festményeket vagy az évtizedek viharos vándorlásaiból is megmaradt feszületet nézegetjük,  szüntelenül az jár a fejemben, ha az élete végére teljesen elmagányosodott író néhány hónapot vár, megéri Nagy Imre újratemetését, a berlini fal leomlását, a hazai rendszerváltozást, az orosz csapatok távozását – vagyis mindazt, amitől függővé tette műveinek itthoni újrakiadását. Sőt még ennél is többet, hiszen több könyve azóta szinte bestseller lett külföldön. A titkot, hogy miért húzta meg a ravaszt 1989 februárjában, persze nem én fogom megfejteni,  ezért itt, az emlékszobában időzve, a kassai utcákon sétálva, a világszép dóm nevezetességeit szemlélve, inkább arra a kérdésre keresek választ, mit is jelentett a magát mindig polgárnak  valló, változatos életpályájú írónak Kassa, a „kassaiság”.  Szokol Júliától szép kiállítású, testes és alapos könyvet kapunk: a magyar–szlovák kétnyelvű albumot a kassai Hernád Magyar Lap- és Könyvkiadó tette közzé. Érthető, hogy Mészáros Tibornak, az írói életmű elismert kutatójának tanulmánya – nyilván a couleur locale máig érvényesülő hatása alatt – erre is figyel, s gazdagon idéz Márai idevonatkozó írásaiból: ”Az ismerősség úgy vesz körül, mint mikor, hosszas tévelygés után, a szülői házba tér meg az ember. (…) Mintha papucsban járna az ember, csukott szemekkel. Itt nem tévedhetek el. Kolozsvárt és Kassát ugyanaz a lélek tervezte, építette” – írta egyik cikkében. A Rákóczinak és Bercsényinek végső nyughelyet adó templom – a kripta gyönyörűen rendben tartva, sok-sok koszorú, emlékező szalag – pedig életre szóló vallomásra ösztönzi: „Ha akarnám, se lehetnék más, mint magyar, keresztény, polgár és európai. Ezek a székesegyházak azzal az akarattal és áhítattal épültek, mely nem leigázni akarta a világot, hanem kifejezni, nem uralkodni akart, hanem vezetni. Ez a dolguk.”
Az egykori kettős identitás, a magyar és a német kultúra találkozóhelyén – az urak egy kis borozás után németre fordították a szót, írja valahol – nagyot fordult a világ, mára Kassa lakosságának kevesebb mint négy százaléka vallja magát magyarnak, de emlékeinknek talán mégsem kell szétesniük, mint a régi szöveteknek: Márai nem egy műve olvasható már szlovákul – például az Ég és föld, a Füveskönyv, az Egy polgár vallomásai –, s a kétnyelvű album bizonyosan hozzásegít ahhoz, hogy a mai kassai kultúra is őrizze és ápolja ma már világhírű lakosának az emlékét. Ahogyan a kötet előszavában František Knapik főpolgármester írta, a könyvvel „adósságot törlesztünk Kassa nagy szülöttjével szemben”, hiszen ebből az albumból is megtudhatják Márai kedvelői, hogy „Közép-Európa keleti csücskében, e csodálatos városban nevelkedett és élt egy kassai, akit ismer és olvas, szeret és nagyra tart az egész kultúrtársadalom.”
Mindössze huszonnégy órát töltöttünk „Cassoviában” , de a magyarországi látogatókat semmilyen kellemetlen élmény, tapasztalás nem érte, a ragyogóan újjáépített és nagyon európai levegőjű városban szívélyesek és udvariasak a vendéggel, s ha csak tudnak, előkaparnak emlékezetük mélyéről néhány magyar szót, mint tette a szicíliai–szlovák vegyes házasságból származó pincérfiú. Nagyon kifejező a Mészáros utcai ház közvetlen közelében Gáspár Tibor 2004 végén avatott szobra: az ülő író szobra előtt üres szék, a kompozíció címe: Párbeszéd. Egyszerre utal a többnyelvű és magyarságát az európaiságban őrző, kassai gyökereiről a világpolgári létben sem elfelejtkező író életművére és az új világra, a régi Kassa új helyére Kelet-Szlovákia centrumában. S mi itt a párbeszéd? Két- és soknyelvűség, nyitottság, a Szokol Júlia-féle befogadó szemlélet, amelyek nélkül semmire sem megyünk.  Velük viszont annál többre.

 (martin)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!