Kommentár

Húsz éve így november végén washingtoni tudósítóként értesített a Fehér Ház, hogy Bush elnök (az idősebbik) interjút ad a világsajtónak és a Magyar Nemzet (az akkori) bekerült a csapatba. Ez persze a javában rendszert váltó Magyarországnak és az ellenzékieknek is megjelenést kínáló újságnak szóló gesztus volt (meg is mondták nekem, hogy a budapesti követségük javasolta), mindenesetre Kelet-Európát ketten képviseltük a lengyel Szolidaritás lapja, a Gazeta Wyborcza evégett kiküldött különtudósítójával. Viszont a moszkvai Izvesztyija embere szintén köztünk volt, a többi japán, nyugat-európai médiát képviselt. Összesen kilencen álltunk libasorba a nevezetes Ovális Iroda ajtaja előtt, hogy aztán egyenként lépjünk be és fogjunk kezet az elnökkel, aki úgy parolázott velünk, mintha egyéni látogatók lettünk volna (és a Fehér Ház fotósa készítette is a fekete-fehér és a színes képet, amelyeket később postáztak nekünk, azóta vagyok tisztában a sok amerikai és külvilági irodát ékesítő ilyen fotók születési körülményeivel).
Szigorúan a lelkünkre kötötték, hogy csakis a Fehér Ház által (vagy két óra várakozás nyomán) átadott szöveget használhatjuk, magnót nem is lehetett bevinni. Sajtósainak elég gond a sajtóértekezleteken elhangzott elnöki pongyolaságok elsimítása, egy ilyen világpolitikai hullámokat verő interjúnál érthetően nem kockáztathattak. Ennek ellenére, ahogy mondani szokták, vért izzadtam a számunka legizgalmasabb Bush-válasz lefordításával: nem a szavak értésével volt baj, hanem a híres „Bushspeak” még a – kényes résznél – gyors konzultációra kért amerikai kollégáimat is megfogta. Az elnök gyakran kezdett bele egy mondatba, majd folytatta másikkal és fejezte be harmadik elemeivel, kivált olyankor, ha nagyon nem akart egyértelműen beszélni. Márpedig én azt tudakoltam tőle, ami persze aztán idehaza (de Európa-szerte) nagy visszhangot váltott ki és amiről semmiképpen sem szeretett volna egyenesen beszélni: elfogadná-e Washington, ha Magyarország semleges óhajtana lenni (vagyis kilépne a Varsói Szerződésből), s netán még támogatná is ezt a törekvést?
Máig előttem van Bush tekintete, ahogyan egyaránt megértően és megrovóan nézett rám, benne volt ebben, hogy ugye nem gondolja, hogy erre most válaszolni tudok?! De azért felelt, s a tőle szokottnál is körülményesebben, világos választ semmiképpen sem adva. Később számos cikkből, bennfentes könyvből is megtudhattam, amit természetesen akkor is sejthettem: a pár nap múlva esedékes csúcsra, a Gorbacsovval való kritikus találkozóra készülő elnök a világért sem szerette volna rontani a máltai esélyeket, s egyúttal nehezíteni a szovjet vezető hazai helyzetét. Bush és csapata addigra már sok jelzést kapott Gorbacsov pozíciójának fokozatos gyengüléséről (bár a puccsisták csak késve – és elkésve – 1991 nyarán mertek lépni). S hát tudjuk, hogy Máltán a hatalmas vihar miatt alig tudtak érdemben tárgyalni, a tojástánc még jó ideig folytatódott, a többi közt a délszláv háború is részben ennek köszönhető: Bush és külügyminisztere, Baker inkább törődött „Gorbi” helyzetével, mint a jugoszláviai erőviszonyokkal. Távozván az Ovális Irodából és várva a szövegre, kollégáimmal teljes volt az egyetértés, hogy Bush többesélyesnek látja a máltai csúcsot (arra mások kérdeztek rá), s az amerikai vezetés meglehetősen bizonytalan: mire és meddig lehet jutni Gorbacsovval. Pedig a szovjet elnök már esztendeje eltemette a Brezsnyev-doktrínát, vagyis a kelet-európai beavatkozás veszélyét, ám ebben azért senki – sem washingtoni tudósító, sem amerikai politikus – nem lehetett biztos.
Valahányszor hallom-olvasom a különböző okfejtéseket a 89-es „nagyhatalmi forgatókönyvről”, a kelet-európai rendszerváltások amerikai–szovjet „lepacsizásáról”, mindig felidéződik bennem 1989 ősze Washingtonban, s nemcsak ez a (nekem természetesen kiemelkedő) elnöki interjú. Vajon fogadták volna a Fehér Házban kvázi jövendő magyar elnökként Pozsgayt november elején, ha sejtik a négyigenes népszavazás kimenetelét, de akárcsak a berlini falbontást vagy a prágai bársonyos forradalmat? Alighanem a valóságos történelem is olyan, mint a Bushspeak: elkezdődik egy folyamat, beletorkollik másikba, majd az előbbieket szinte megtagadó harmadikban végződik. Mindenesetre akkor, november végén sem elnök, sem tudósító még csak nem is álmodhatta, hogy a hímes tojásként kezelt semlegesség is csupán átmeneti lesz, s hazánk húsz év múltán már a NATO-nak is tagja. Viszont nem is vagyunk már annyira fontosak Amerikának, mint ’89 őszén voltunk. 

A.J.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!