Kezdem unni az internetet.
Blogszerzők rendre rákattannak az ostoba, unalmas, ismétlődő gyűlöletkeltésre, multiként taposó cégnél dolgozó komplexusos, bújtatott munkaszerződéses számlaadó óhajt remegő mutatóujjal rámutatni anyacégénél lehetőleg nem hirdető más multiként taposó cégek hibáira, oktat, mint a gép, de rendre félrecsúsznak a tanfolyam nélkül kézbe vett fegyverek lövedékei, belefúródnak a két nagyvállalat között mászkáló emberekbe, a falba, szaladgáló kutyákba, aztán csak a vállrángatás megy, demonstráció, menstruáció, mindegy az, csak a vér folyjon, nemde. Két hete is pont ezt írtam, emlékszem, de még mindig a hatása alatt vagyok a felismerésnek, hogy Magyarországon egyetlen formáját ismerjük a kríziskezelésnek, mármint személyes kínjaink enyhítésének, azt, ha igyekszünk minél több embert megalázni, megverni, leköpni magunk körül. S mikor ez nem működik, mert mondjuk nem is működhet, nem tűnődünk egyetlen percig sem azon, jó-e a választott módszer, verjük a nyálunkat tovább, egyre dühösebben, mert azért is megvannak a bűnbakok, hogy az előző egyébként ártatlan személyek megrugdosása nem rántott be instant boldogságot az otthoni büdös szoba falai közé. Gyér szókinccsel eredetieskedő vonyító vadászgörény értékeli a két lekapcsolt rádió utolsó műsorát, de úgy, mintha nem olyanok beszéltek volna ott, akik alól kiszaladt tíz-húsz évük biztonságérzete – azt hiszi szegény, hogy ez is a show része és ő pont úgy érteni fogja, ahogy Győzikét érteni vélte borozgatás közben bámulva a tévét. Hja kérem, a disztingválás képessége a legszebb képesség, amit birtokolhatunk – ahhoz viszont, hogy drámát ne operettnek, misét ne roncsderbinek nézzünk, s így ne is akként értékeljünk, nem árt, ha elvégeztünk ezt-azt, s ha ez nem túlzás, még gondolkodni is szeretünk. S ismételgetem még azt is folyton, hogy ne gyűlöljünk mindent. Fogjunk gyanút, ha semmi sem tetszik – ha mindent bűnösen rossznak látunk, adjunk esélyt annak, hogy talán mi vagyunk azok. Saját vacak életünk okozta fájdalmainkra szedett acsarkodásunk tipikus mellékhatása a beszűkülés: nem lehet, hogy már rég csak berúgunk, dühöngünk, berúgunk, dühöngünk? Mi értelme folyton megírni a világnak, hogy menjen a jó édes anyjába? Különösen úgy, hogy a világ hamar észreveszi, hogy mindenkit ugyanoda küldünk s onnantól konkrétan kiröhög bennünket. Ha ennyire fájna valami, én inkább sportolnék. Vagy egyetemre járnék. Vagy udvarolnék. Vagy utaznék. Vagy csak átrendezném az életemet. De ha egyszer mégis azt látják, hogy őrjöngve ugrok rá műsorokra, rádiókra, nem értve, mi való a szórakoztatásomra, s mi emberi érzés, akkor azért szóljanak rám, jó?
Jáksó László
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!