Obama meglátogatja hitelezőit

Egyrészt rendbe kell tenni az amerikai gazdaságot, másrészt létre kell hozni egy új hatalmi rendszert, amely, többek között, tükrözi az elmúlt húsz évben kialakult – még mindig nagy átalakulás alatt álló – erőviszonyokat. A feladat nagyon nehéz, de nem reménytelen. Nehéz, mert Amerika ma már nem rendelkezik azzal az erőfölénnyel, amely segítségével sok mindent elért – de sok mindent el is rontott – a második világháborút követő évtizedekben. Ám nem reménytelen, mert most is, mint mindig, az győz, aki leginkább megérti az idők szavát.
Obama hosszú és komplikált feladatlistájából kiemelkedik az amerikai–kínai gazdasági kapcsolatok jelentősége.  Persze sok minden hozzájárult a jelenlegi gazdasági válság kirobbanásához, de az Egyesült Államok és Kína között kialakult gazdasági viszony, kiemelten az irdatlan kínai külkereskedelmi mérlegtöbblet olyan egyensúlyhiányhoz vezetett, amely beindított egy sor egészségtelen pénzügyi folyamatot, és nagyban hozzájárult Amerika eladósodásához. A kínaiak – hazánk vezető közgazdászaival szöges ellentétben – komolyan vették azt az immár fél évszázada kialakult szakmai álláspontot, miszerint a gyors gazdasági felzárkózás két alapfeltétele a fiskális fegyelem és az alulértékelt fizetőeszköz. Az utóbbi megteremti a külkereskedelemre alapozott növekedés hátterét, védi a belső piacot az importtól, az előbbi pedig kordában tartja az alulértékelésből fakadó inflációt. (Mi sajnos ennek pontosan az ellenkezőjét követtük.) Az alulértékelt jüan nélkül a kínai gazdasági siker nem lett volna lehetséges. Ugyanezt a receptet követte Japán az ötvenes és hatvanas években, ezt tette és teszi a mai napig Dél-Korea, Tajvan és Szingapúr, de a modellhez csatlakozott az elmúlt évtizedben Brazília is. Persze Amerika nemcsak tisztában volt a kelet-ázsiai országok felzárkózási stratégiájával, hanem aktívan részt is vett annak kialakításában, mert a Szovjetunió és az akkori kommunista Kína ambícióival szemben a térség gyors gazdasági felemelkedését szorgalmazta.
Most már látjuk, hogy a berlini fal leomlása nemcsak az egyik, hanem a másik szuperhatalmat is kedvezőtlenül érintette. Amerika katonai védelmének jelentősége leértékelődött, és felértékelődött a gazdasági teljesítőképesség súlya. Mi, magyarok sem lelkesedünk már annyira a NATO-tagságért, mint húsz évvel ezelőtt. A kétpólusú világvégével megbomlott nem csak a világ biztonsági rendszere, de – váratlan módon – súlyos üzemzavarokba esett a nemzetközi pénzügyi rendszer is. Az utóbbi újjáépítése nehezen képzelhető el Kína nélkül, de még nehezebben, ha Kína nem adja fel eddigi, alapvetően merkantilista gazdaságpolitikáját.
A mintegy 25-30%-kal mesterségesen alulértékelt kínai fizetőeszköz kezelhetetlen egyensúlytalanságot teremt a világgazdaságban, mert Kína súlya ma már jóval nagyobb, mint az említett országoké volt az ötvenes, hatvanas és hetvenes években. (A forint hasonló mértékű alulétékelése egy 360-380 forintos eurót jelentene.) Ráadásul az Egyesült Államok részesedése a világgazdaságban a korábbi szint kétharmadára csökkent. A jüan felértékelése nélkül Amerika nem tudja lefaragni külkereskedelmi mérlegének óriási hiányát, és a külkereskedelmi mérleg rendbehozatala nélkül egy újabb buborék kialakulása nehezen lenne elkerülhető. A mérleghiány ugyanis az Egyesült Államokat a gyengített dollárárfolyam politikájára kényszeríti annak érdekében, hogy mérsékelje a külkereskedelmi deficitet – ez volt a helyzet a válság kirobbanását megelőző években –, ami az eszközárak rohamos növekedéséhez vezet, miközben a reálszféra kínlódik. Az eszközárak elszabadulását pedig a jelenlegi nemzetközi pénzügyi rendszer nem tudja kezelni, mert hiányoznak a szükséges szabályozási eszközök.
Kínának persze igaza van abban, hogy a világválságért elsősorban az USA monetáris politikája és deregulációs téveszméje a felelős, a hatalmasra duzzadt költségvetési hiányról nem is beszélve. Kína joggal várja mindhárom rendbehozatalát, ami persze nem Kína feladata. De a számára létfontosságú többé-kevésbé szabad kereskedelem fenntarthatatlan, ha az árfolyam nem követheti a gazdasági erőviszonyok alakulását, ha a szabad kereskedelem nem párosul a szabad tőkemozgással. Kína ugyanis engedélyhez köti a kínaiak külföldi befektetését, és az eddig megadott engedélyek összege alig haladja meg a külkereskedelmi mérlegtöbblet 1%-át(!). Kína tehát az alulértékelt fizetőeszköz segítségével felhalmozott, több mint kétezermilliárd dollárra rúgó tartalékait nem gazdasági, hanem hatalmi célokra gyűjti. Hasznot húz a piaci folyamatokból, de nem veti magát azok alá.
Ha nem sikerül Kínát jobb belátásra bírni, nem marad más, mint a protekcionista eszközök bevetése. Ez persze súlyos, nehezen ellenőrizhető következményekkel járna az egész világgazdaság számára. Örök tanulság a hasonló, vagyis az 1929–33-as nagy világgazdasági válságból, hogy az országok elszabadult piacvédő vetélkedése, a „menjen inkább tönkre a szomszéd” logikája végső soron valamennyinek ártott, s a válság mélyüléséhez vezetett. Erre emlékezve, ennek megismétlődését nyilvánvalóan mindenki szeretné elkerülni.
A képet tovább komplikálja Kína álláspontja a globális felmelegedés lelassítására tett javaslatokkal szemben. Sajnos a decemberre meghirdetett koppenhágai csúcstalálkozó nem lesz képes kiotói jegyzőkönyv helyébe egy új megállapodást összehozni, és a kudarcért Kína felelőssége nem vitatható. Kína ugyanis a fenntartható, a természeti korlátokat is figyelembe vevő gazdaságpolitikában az ő fejlődését visszaszorító törekvéseket gyanítja. (Álláspontja sajnos nagyon hasonlít Amerika politikai jobboldalának véleményére.) Kína most nyeregben érzi magát, úgy véli, hogy megtalálta a felzárkózás sikeres paradigmáját, és nehezen mond le erről az ösvényről. Továbbá nagyon fél az ország belső egységének megbomlásától, attól, hogy ha gazdasági növekedése lelassul, nem lesz képes a belső szétesést megakadályozni.
Pedig eddigi sikere a véltnél sokkal ingoványosabb talajra épül. Legfontosabb pillérje, az alulértékelt fizetőeszköz csak kemény szabályozó eszközök bevetésével tartható életben. Ezek az eszközök azonban a belső piacok egészséges kialakulását is ellehetetlenítik, ami aztán gátat vet a további fejlődésnek. Kína a káprázatos növekedés érdekében egyszerűen túlfeszíti a húrt, megnehezíti az őt megillető, a világgazdaságot befolyásoló, részben irányító szerep betöltését. Ráadásul, a további fejlődés egyre hatékonytalanabbá teszi a kézi vezérlést, egyre inkább igényli a piaci folyamatokra való támaszkodást. Kétségtelen, hogy Kínának még egy ideig szüksége lesz az alulértékelt fizetőeszközre. De eljött az alulértékelés folyamatos csökkentésének ideje, ami nélkül Kína könnyen magára haragíthatja a világgazdasági szereplők többségét. Ha viszont nem sikerül Kínát rávenni merkantilista politikájának mérséklésére, a következő válság a mostaninál is nagyobb lesz.

Róna Péter

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!