Kell-e szeretnünk Horthy Miklóst?

l A magyar sors azért ilyen tragikus, mert a magyarokon kívül senkit sem érdekel…” – írja Krzysztof Varga – félig lengyel, félig magyar fiatal író – most megjelent Turulpörkölt című kötetében, ami elnyerte októberben a legrangosabb lengyel irodalmi díjat. Minden fejezetének a címe meglehetősen profán: az egyik – Horthy pecsenye…
– Marhaság. Ilyen nem volt és nincs is. Nem olvastam a könyvet, de abban igaza van a szerzőnek, aki (ön)ironikus, afféle gasztronómiatörténeti-kultúrtörténeti kötetet írt, hogy a magyar társadalom számára a történelem továbbra is nagyon bonyolult kérdés. Most, a rendszerváltozás után két évtizeddel is. És ezért mindenki felelős: a politika, a történettudomány is.
l Amúgy azt is írja: „Ebben a világban nemcsak lecsó, töltött paprika és rakott krumpli létezik, ott a frusztráltság, a fájdalmas, összekuszálódott emlékezet is. Ott a nosztalgia Horthy kormányzó és Kádár elvtárs kora után, az a lényeg, hogy legyen valamilyen nosztalgia…” A héten sokan „nosztalgiáztak”: ki-ki vérmérséklete, eszmerendszere szerint. Merthogy éppen 90 éve, hogy Horthy Miklós bevonult Budapestre, a „bűnös városba” a Nemzeti Hadsereg élén. Valóban nosztalgiázunk?
– Igen. S mint már mondtam, ezért a politika és a történettudomány is felelős. Amikor 1993-ban Horthy Miklóst Kenderesen, egykori birtokán eltemették – újratemették – a nyugati sajtó megjegyezte: „a kelet-európai történelem kellemetlen szokása az újratemetés, megosztja a magyarokat.” Egy ilyen (újra)temetés szembenézés is lehet, egy-egy korszak lezárása. De a társadalom a saját XX. századi történelmét még mindig nem tudta feldolgozni. Talán azért is, mert sok a személyes vonatkozás, az érzelem. Egyébként mind Horthy, mind Kádár – sőt: egy korábbi magyar ellentmondásos történelmi személyiség, Ferenc József császárunk és királyunk – is aktuális: nagy történelmi-gazdasági-társadalmi változás, kataklizma után és során kerültek hatalomra. Ferenc József, Horthy, Kádár két évtized alatt egy krízis után konszolidálni tudták az országot, elismerést vívhattak ki maguknak, javult az életszínvonal is – ez óhatatlanul eszébe jut most az embereknek. Horthy és Kádár azért jönnek most elő a közbeszédben, mert mindketten bizonyos értelemben megtestesítik a magyar társadalom rendteremtő, rendfenntartó, gondoskodó „apa” iránti vágyakozását a jelenben is. Különös: mindketten hasonló módon indultak, majd életük folyamán megváltozott a szerepük, s ugyanez volt a helyzet Ferenc Józseffel is. Vérengzéssel indultak, majd konszolidálták az országot, rendet teremtettek, viszonylag elfogadható, biztonságos életkörülményeket. S az emberek szeretnek biztonságban élni…
l Valaki azt találta mondani a minap, hogy e történelmi figurák botcsinálta politikusok voltak. „Horthy egyesek számára hős, mások számára visszataszító személyiség. Kétségtelenül egyik sem volt, de nem könnyű megítélni” – írta egy francia katolikus hetilap a temetéskor.
– Valóban nem könnyű a megítélése. Horthyra mindenképpen igaz, eleve nem politikus volt. Tengerésztiszt volt, aki a ranglétrán a tengernagyi fokozatig eljutott, sőt az Osztrák–Magyar Monarchia hadiflottájának a parancsnoka volt. De nem volt politikus. Viszont – kétségtelen – jól beletanult a politikába. 1920. március 1-jén megválasztották kormányzónak. Az I. világháború után itt maradtak a románok, s egyfajta brit–francia vetélkedés folyt e terület felett. Voltak polgári pártok, amelyek féltek Horthytól – noha a kommünt sem „szerették”, s volt egy brit diplomata, Clerk, aki közvetített. Legitimációjához ez vezetett ’19 novemberében, s azután. Az államfői tisztséghez többféle út vezet: egy monarchiában a trónörököst gondosan nevelik, katonai szolgálatot is kell teljesítenie, egy köztársaságban valamilyen fontos közhivatalt kell betöltenie annak előtte – Horthynak ilyesmi nem adatott meg. De mint közeli ismerősei is írják, igen jó természetes esze volt, viszonylag hamar beletanult a kötelmekbe. Kormányzóként harmadszorra került olyan helyzetbe, amire nem készült fel: arra sem készült fel, hogy flottaparancsnok legyen, de megállta a helyét. Arról, hogy a monarchia flottája elsüllyedt a K.u.K. állammal együtt, nem tehetett – olyan helyzet alakult ki az I. világháborúban, hogy egy Nelson admirális sem tudta volna megmenteni a hadiflottát… Nem volt felkészülve arra sem, amikor 1919. nyarán a Nemzeti Hadsereg – egy szárazföldi sereg – fővezére lett. De amikor arra került sor, hogy a Tanácsköztársaság bukása után szükség volt egy hadseregre, Horthy – jól megválasztott politikai  és katonai tanácsadói révén – rendelkezett ezzel. A fehér terrort a kommün után kétségkívül ő kezdeményezte, s amikor „elfajult” az, eltűrte. Emlékezzünk csak a hírhedt Britannia szállóra… Ugyanakkor felismerte, hogy itt, Európa közepén nem lehet egy véres katonai diktatúrát fenntartani, s 1919. novemberében már a politikai megoldás keresésén volt. A győztes Antant két követelése ez volt: nem lehet katonai diktatúra, s nem jöhetnek vissza a Habsburgok. Horthy mindkettőnek eleget tett: IV. Károly ugye két ízben is kísérletet tett viszszatérésre. Horthynak először szavakkal, másodjára, 1921 októberében katonai erővel sikerült ezt megakadályoznia. Nem véletlen, hogy amikor Kenderesen újratemették, Habsburg Ottó – IV. Károly fia – nem volt hajlandó idejönni, mert Horthy az apjára lövetett.
l Az évforduló kapcsán is ellentmondásos a megítélése: a jobboldali sajtó mennybe meneszti, a baloldali lehúzza. Az egyik oldalon szerecsenmosdatás folyik – de van-e „szerecsen”? Regnálása idején született meg a „numerus clausus”, az első zsidótörvény, majd a többi…
– Sokféle Horthy-kép van – s mindegyik egyoldalú! Van, aki csak azt látja benne, hogy ő volt az, aki 1944-ben a budapesti zsidóságot megmentette,  de van, aki meg azt, hogy ő volt az, aki viszont – sajnos – szabad kezet adott a magyarországi vidéki zsidóság deportálásához. S van, aki csak azt látja, hogy megpróbálta az országot kivezetni a háborúból, ugyanakkor a legtöbben úgy vélik: a háborúba az országot ő vitte bele. De nincsenek egyértelműen negatív korszakok a történelemben! Nem lehet egyértelműen negatív – nem is lehet az – a Ferenc József-korszak, a Kádár-korszak, s természetesen a Horthy-korszak sem. Ez utóbbi alatt végbement egy gazdasági fejlődés egy olyan országban, amelyik Trianon után a harmadára csökkent; kialakult egy komoly szellemi és tudományos élet, fejlődött az infrastruktúra. Ugyanakkor a dolog másik oldala: lényegében a társadalmi mobilitás megállt, beszűkültek az alsó néposztályok számára a feltörekvés lehetőségei. Annak ellenére, hogy létrejöttek a „vitézi telkek”, s fejlődött az iskoláztatás. A rendszer három pilléren nyugodott: a restauráción, a konzerváción, s a prevención. Magyarán: helyreállították az 1919 előtti világot – így lett Magyarország király nélküli királyság –, a nagytőke és földbirtokosság koalíciója vezette az országot. Meg akarták őrizni a rendszert úgy, hogy megakadályoztak bármiféle társadalombírálatot: egy „neobarokk” társadalomképhez nyúltak vissza. A harmadik pillér pedig azt jelentette, hogy lényegében bármilyen változást – forradalmit és nem forradalmit, baloldalit és jobboldalit – „meg kell előzni”. Minden áron… Horthy alapjában volt konzervatív: a vele kapcsolatot tartó külföldi diplomaták jelentéseiből tudjuk, gondolkodása Metternich-korabeli, a Szent Szövetség idejéből való volt. Az angol nagykövet szerint Horthy habitusa egy viktoriánus kori vidéki dzsentrit, netán egy nyugalmazott  tisztet idéz… A modern irányzatok nem csak hidegen hagyták, de gyűlölte is őket, ehhez hozzátartozik, hogy mind a kommunista, mind a nemzeti szocialista, nyilas mozgalmakkal szembefordult, mert radikálisnak, felforgatóknak tartotta őket.
l J. F. Montgomery – az az amerikai nagykövet, aki 1933–41 között képviselte hazáját a „Magyar Királyságban”, 1947-ben könyvet írt e címmel: „Magyarország, a vonakodó csatlós”. Ebben szó esik arról is, ami 1938. március 15-én történt.
– Az Operában rendezett ünnepségen valakik elkezdték a szélsőjobboldali Szálasit éltetni. Horthy ekkor már túl a hetvenen. Kirohant páholyából, s az éltetőket egész egyszerűen kipofozta. Ez az érem egyik oldala. A másik viszont az, hogy nem vette észre, vagy nem volt hajlandó tudomásul venni – éppen konzervativizmusa okán, hisz’ a monarchia hadseregében nem fordulhatott elő függelemsértés –, hogy a tisztikarban, különösen a vezérkarban – rendkívül erős a német barátság, sőt a nyilas befolyás. Így jóval később a „kiugrás” megszervezése is teljesen amatőr módon történt ’44-ben, mert ugyan volt bázisa, de amit október 15-én meg akart valósítani, az lényegében ellentmondásban volt azzal, amire a tisztikart 1919-től nevelte. Az antibolsevizmussal, a szovjetellenességgel. Az átállás programja sem volt világos és egyértelmű a proklamációban, így aki tovább akarta folytatni a már vesztes háborút a németek oldalán, az megtette.
l A kormányzónak sok kormánya, miniszterelnöke volt. Az ország rengeteget vesztett már a zsidótörvényekkel is. De Horthy számlájára írják a doni hadsereg pusztulását is…
– Válasszuk ketté! Horthy, kétség nem fér hozzá, antiszemita volt.  Az 1918/19-es „történésekért” a zsidókat tette felelőssé. Ugyanakkor a zsidóságot hasznosnak is tartotta Magyarország számára. Amikor ’43-ban Hitlernél járt, a führer célzott arra, hogy hazánkban még a zsidó törvények után is „nagyon toleránsan” bánnak a zsidókkal. Amikor viszont ’44 március végén a sárga csillag, s a deportálásra vonatkozó rendeletek megszülettek, nem kívánt élni az előzetes szentesítés jogával – azaz szabad kezet adott. A normandiai partraszállás után, s miután a pápa is hozzáfordult, úgy döntött, a fővárosi zsidóságot nem engedi deportálni. Ez hasonló volt ahhoz a szituációhoz, ahogy a német befolyás alatt álló nyugati országokban is a helyi zsidóság egy részét mintegy „félretették”, tartogatták”, hogy a háború után úgymond „fel lehessen mutatni” őket… Magyarország nem teljesített minden német követelést, mindig igyekezett egy „kiskaput” nyitva hagyni. Egyébként a kormányokról, kormányfőkről annyit: az első, mintegy saját embere Teleki Pál volt, aztán jött Bethlen, majd a többi – köztük újra Teleki, aki – jelzésértékű öngyilkosságot követett el: választania kellett a revíziót lehetővé tevő Németország és a térséget feladó, de tartalékokkal rendelkező Nyugat között. A német hadsereg Jugoszlávia elleni felvonulásának másnapján, 1941. április 3-án főbe lőtte magát. Szerintem ezzel módot akart adni Horthynak, hogy mégse vegyen részt a Délvidék megszállásában. Horthy azonban túllépett barátja holttestén… Mindenképpen bizonyítani akart a németeknek. Egyébként – ellentétben másokkal – jómagam úgy látom:  a korszak – hiába volt a kétkamarás parlament – nem volt igazi parlamentáris rendszer. A miniszterelnök kiválasztása a kormányzó jogköre volt, s ha nem volt meg a többség – például ’21-ben, vagy ’39-ben – lecserélték a parlamentet!
l A „mi lett volna, ha?” nem történelmi kategória. De volt-e reális alternatívája?
– A ’20-as években, Trianon után a Habsburg- monarchia nem volt az. Jóval később, a szovjetek is egyfajta „határrevíziót” ígértek Horthyéknak a románokkal szemben, amennyiben nem csatlakoznak le a németekhez. Horthy antikommunizmusa  miatt ezt nem hitte el. Nem állítom azt, hogy ha elhitte volna, a II. világháború után az ország helyzete másként alakult volna, de bizonyára a nemzetközi viszonyok közt a Szovjetunió számára a ’47-es béketárgyalásokkor az ígéretek elől nehéz lett volna a kihátrálás… Összességében Horthyt, a végjátékot, 1944. októberét, amikor végül átengedte a hatalmat a lenézett és gyűlölt Szálasinak, s az egész Horthy-problematikát el kell helyezni a korszak magyar társadalmának és az akkori nemzetközi környezetnek a fejlődéstörténetében a történészeknek. Ez még várat magára. Nincsenek „antikorszakok”, így egy időszak névadóját, a szimbólumot is megfelelő árnyaltsággal kell szemlélni: nem érdektelen, hogy mi történt ’45-ben! Felmerült, Horthy háborús bűnös-e vagy sem. A nürnbergi perben tanúként hallgatták meg, s a szövetségesek úgy ítélték meg: „mégis” megpróbálta hazáját kivezetni a háborúból, nem állították vádlottként bíróság elé. Magyarországon pedig az volt az álláspont, hogy „itt mit kezdjenek egy élő Horthyval?!” Sorsa a portugál száműzetés és a hazai újratemetés lett.

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!