Elképesztően viselkedik a biztosra vett választási győzelem tudatában a jobboldal legtöbb hangadója, tényleg tisztelet a kevés kivételnek. Hagyján, hogy – félretéve az elemi óvatosságot is – máris nyertesnek nyilvánítják magukat, s kifejezetten szórakoztató, mennyire komolyan veszik azokat a közvélemény-kutatási jelzéseket, amelyeket az elmúlt két évtized során többnyire kétségbe vontak. Ám az már szinte példátlan, ahogyan sok közírójuk nemcsak legyőzni reméli a baloldalt, hanem leszámolna is vele, de legalábbis vezető pártjával.
A jobboldalon e két évtized során egész kultusza lett a rendszerváltás tagadásának és egy újabb – persze csakis az ő elképzeléseikhez illő – sürgetésének. S most a felmérések meg egyes cikluson belüli szavazások láttán vérszemet kaptak, mit sem törődve azzal, hogy – a bizonytalanná váltak egyre növekvő aránya folytán – hovatovább csak a kisebbség túlnyomó többsége választaná őket. Való igaz, a kelet-európai vadkapitalizmussal – kivált e válságos időben – mind elégedetlenebb milliók is kárhoztatják a rendszerváltást, de azért az emberek igazi többsége tisztában van vele: aligha lehet „visszacsinálni”. Politikai szélhámosok, akik ilyesmivel kecsegtetnek, s gyaníthatóan, valamint az előző század történelméből következtethetően olyan rendszert tukmálnának rá a társadalomra, amelyre az még bajában sem vágyik. Mivel a jobboldalon előszeretettel tiltakoznak ama – egyébként senki által nem képviselt – vád ellen, hogy táboruk egészében szélsőséges volna, akkor vajon miért hisznek a szélsőjobboldali vágyálmok többségi támogatásában?!
S bármekkora is ez a felmérési előny, némi óvatosság tényleg nem ártana. A rendkívül alacsony szavazói részvétel mellett lebonyolított választások arányai ugyan vészjóslóak a baloldalnak, de bizonyosan nem annyira, mint a puszta számokból kitetszik. Leginkább a közönytől van okuk tartani, korábbi szavazóik tömeges kiábrándulásától, s kevésbé a jobboldal erőnövekedésétől, mert annak vajmi kevés jelét látni. Sőt, legutóbb (a csornai körzetben) még a mozgósításuk is csak keservesen sikerült, holott a saját mandátumuk visszaszerzése volt a tét. De a politikusok népszerűségi listája sem csupán a balliberálisoknak riasztó, hiszen az éllovassá vált jobboldali vezér mutatója is alatta marad az ötven százaléknak, így inkább ő (együtt az elődeitől jócskán lemaradó államfővel) a legkevésbé népszerűtlen címére tarthat igényt. Nem vitás, ha így is marad e vészes közöny, s csak a jobboldal lesz képes – akár viszonylagosan is – híveit mozgósítani, akkor a mai felmérések és részeredmények valóban katasztrofális választási kimenetelt ígérnek a baloldalnak. Ám még egyáltalán nincs kizárva korábbi szavazatai jó részének, ha nem is mindnek a visszahódítása.
Erre ugyanis jócskán akadnak példák a demokratikus világban. Miként az elbizakodottak meghökkentő kudarcára is (történetesen nálunk is éppen 2002 tavaszáról). Talán a legemlékezetesebb 1948 novembere, amikor az amerikai elnökválasztás előtt egy hónappal ötven szakértő, publicista jósolta Dewey biztos győzelmét a Newsweekben, s nem akadt köztük egy sem (!), aki ebben kételkedett volna. S egy héttel a szavazás napja előtt a Gallup felmérése is a republikánus jelölt sikerét előlegezte meg, hogy aztán a demokrata Truman nyerjen, mert a „zemberek” – mit sem törődve az előrejelzésekkel – meggondolták, melyik párttól kaptak többet, s akként voksoltak. Kulcskérdés, hogy a válságtól és a – pénzügyi egyensúlyteremtés érdekében tett – megszorításoktól meggyötörtek elhiszik-e a „tönkretett ország” fideszes kliséjét, avagy a számoknak hisznek, amelyek minden baj ellenére magasabb szintről tanúskodnak az előző jobboldali kormányzat idejéhez képest.
Egyébként nem is volna gond önmagában a demokráciában természetes hatalmi váltással, s a sok hívének csalódást okozó kormányzat elcsapásával. Csak ez a fenyegetőzés, csak ezt tudnánk feledni! Mintha hatalombitorlókkal akarnának elbánni, és nem szabadon megválasztott párttal, politikusokkal. Mint tudjuk, a haza nem lehet ellenzékben, de akik várhatóan ellenzékbe kerülnek, lehetnek hazátlanok? Sokan jobboldaliak még gúnyolódnak is a baloldali félelmeken, miközben szélsőségeseik halálos komolyan hirdetik a „forradalmi” változtatásokat. Baljós fejtegetések olvashatók közjogi „átrendezésről”, a „nemzetépítő”, s persze „egészséges” médiaviszonyok szükségességéről, kivetítve a szélsőségesek bosszúvágyát az egész társadalomra. De mintha az egész jobboldal immár el is hinné a saját meséjét a tudatos országrombolásról, amit ugye muszáj lesz megtorolni. Jószerivel magukat hajszolják bele, a saját retorikájukkal olyan „leszámoló” kormányzásba, amely egy európai uniós demokráciában nyilvánvalóan elfogadhatatlan lenne. De amit – a fenyegetések valóra váltását – a saját radikálisaik kérlelhetetlenül követelni fognak. Mindenesetre kíváncsi lennék rá, hogyan viselkedik majd az Orbán-kormányzat vélt visszaéléseinek peresítését, sőt többnyire már a kivizsgálását is rendre elutasító vádhatóság, ha fordul a kocka, s jellegében hasonló ügyeket, panaszokat kell mérlegelnie. Ki fog derülni, hogy Justitia nem vak, hanem félszemű?
Vannak a balliberális, de még a higgadt konzervatív táborban sokan, akik immár elkerülhetetlennek, végzetszerűen bekövetkezőnek tartják a jobboldal „túlnyerését”, s vele a mindenre feljogosító kétharmados parlamenti többségét. Mivel a magyar választási rendszer (megalkotóinak rövidlátása okán) egykor csakis a kormányzáshoz szükséges többség biztosítására ügyelt, s – a kétfordulós szisztémában rejlő – túlhatalom viszonylag könnyű létrejöttét figyelmen kívül hagyta (holott a brit, francia gyakorlat óva inthette volna), ezzel a lehetőséggel valóban számolni kell. S akkor azzal is, hogy a saját pártjában máris túlhatalommal bíró ellenzéki vezér voltaképpen teljhatalmúvá válna. Egy vészjósló közíró egyenesen megírta a magyar demokrácia nekrológját is.
Vitatkozni nehéz lenne vele, kivált a jobboldal hang- és mérvadóinak fenekedését, fenyegetőzéseit látva. Komor jövőképét mégsem osztom, noha sajnos eloszlatni sem merem, csak abban reménykedem, hogy még sincs igaza, vagy legfeljebb részben. Egyrészt nem hiszem, hogy – tűrjön el bármit is a „fejlett nyugat” a perifériákon – a saját intézményrendszerén, unióján belül mégsem engedheti meg a demokratikus normák semmibevételét (és egy atlanti országban biztosan nem az újfasisztának ítélt erő kormányzásba bevonását). Másrészt töretlen derűlátásommal azt sem hiszem, hogy a felmérések bizonyosan jelzik a jövőt, nemcsak a jelent. Éppen a jobboldal fenyegetőzései késztethetnek sok korábban a balliberálisokra szavazót, hogy „protest voksát” az igazi erőpróbán a neki szánt jövőkép ellen tiltakozva adja le. Elutasítva azt a fordulatot, amely több korábbi évtized baloldalinak mondott népnevelése után jobboldali nemzetnevelés ígéretét rejti. Néha nem is ártana, ha a kormányzásból kiábrándult baloldaliak belepislantanának azokba a tervekbe, amelyek a jobboldali agytrösztökben körvonalazódnak, s amelyekről publicistáik lelkendezve cikkeznek. Bár az is lehet, hogy nem is titok ez már a sok „bizonytalannak”, s a sokat emlegetett „rejtőzködő szavazók” megint a baloldalon vannak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!