A hétvége magyar kulturális világát egy halálhír kerítette hatalmába. Okkal-joggal. A nekrológok és visszaemlékezések, az újra lepergetett filmek és fölidézett szerepek a magyar operajátszás elmúlt fél évszázados történetének egyik legnagyobb egyéniségének állítottak és állítanak emléket. A 86 éves korában elhunyt Melis György valójában felejthetetlen, s nem csak mindazért, amit a szakmabeli kritikusok a pénteki halálhír után rendre fölsorolnak: páratlan muzikalitása, behízelgő, bársonyosan fénylő hangja, színészi képességei, kifogástalan szövegejtése okán.

Aki a XX. század második felének évtizedeiben gyakran járt operába – lett légyen akár laikus is –, az megtapasztalhatta azt a képességét, hogy a színpadon hatalmas erővel magára vonja a néző és hallgató figyelmét, hogy szívünkkel és eszünkkel  teljes mértékben rá figyeljünk, s így jussunk egészen közel a mű megfejtéséhez. Mert a mű, a darab volt neki a legfontosabb, ez az alázat emelte a legnagyobbak közé, Rösler Endre, Gyurkovics Mária, Tiszay Magda, Székely Mihály, Simándy József, László Margit legméltóbb partnerévé. Szakmai útja egy Szarvas melletti tanyáról vezetett a Sugár úti palotába, majd a világszerte keresett énekesig, de ő mindvégig itthon maradt, s ezt utóbb nem- egyszer fontosnak tartotta megemlíteni, a nyilvánosság előtt is. Miután 26 éves korában, 1949-ben az Operaházban a Don Pasquale  Malatesta doktorát először elénekelte, lényegében az operairodalom összes fontos  baritonszerepét megtanulta –  a Wagner-hősök kivételével –, s ezekben rendre elbűvölte-meghódította az általa oly nagyra becsült közönséget. Fellépése ünnepnapnak számított, ha Melis énekel – akkor menjünk, mondtuk akkor tájt. Nálam sokkal méltóbbak elemezték és elemzik művészetét, de úgy gondolom, hogy mindannyiunknak, akik láttuk-hallottuk őt, megvan a magunk Melis-képe. Az enyémben talán Don Giovannié az elsőbbség, az élet teljességét habzsoló s a halált vakmerőn vállaló Mozart-hősé: Melis összes erénye felejthetetlenné tette alakítását, de persze így volt a többi Mozart-szereppel is. Említsek egy Verdit is – mondhatnám a szinte közismerten zseniális Jágót vagy Falstaffot –, de én most hallatlanul elegáns Posa márkijára emlékszem; ahogyan Simándyval a Szabadság-kettőst énekelték, a nézői és hallgatói képzelet bizony minden alkalommal túlszárnyalt az egykori Flandria határain... S persze – ugyancsak Simándyval – a Bánk bán: Melis Tiborcában a keserűség, a szegénység és a kis emberek nagylelkűsége egyaránt benne volt, az ő Tiborca ott élt közöttünk. A Háryban meg szinte túlnőtt a darabon, jelképessé, egyszersmind teljesen valóságossá formálta Kodály figuráját, a zajos siker soha nem maradt el.
Művészete a technika jóvoltából velünk marad, de halálával életünk egy darabját veszítjük el, s az életvidám, földhözragadt, önfeledten táncoló, de könnyen ijedős Papageno huncut mosolyával mintha azt üzenné vissza az itt maradtaknak, bizony-bizony Ti sem ússzátok meg...
  (martin)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!