John Cusack óriási szerencséje, hogy a független filmektől a legnagyobb hollywoodi szuperprodukciókig mindenfelé hívják. Legutóbb Roland Emmerich (A függetlenség napja, Holnapután) idei világvégefilmjében, a 2012-ben játszott elvált apukát, aki újra közel kerül gyermekeihez és volt nejéhez (Amanda Peet), miközben az életüket mentik legalább 2012, egyenként is halálos természeti csapás közepette. Cusack az ausztrál Moviehole.net filmes portálnak adott interjút.
− Ez is csak egy forgatókönyv, egy írott történet. Ha jól van megírva, elő fogja hozni a képeket. Megindítja a fantáziádat, és azt fogod gondolni, bár nem tudom, hogyan fogják megcsinálni, de úgy érzem, sejtem, miről lehet szó. Nem tudom, hogy fog majd kinézni Kalifornia tengerpartja, és hogy fogják majd azokat a képkockákat kitölteni… Persze, ránéznek egy térképre, de aztán? Nem tudhatod pontosan, de legalább sejted. Vagy magával ragad a film, beszippant a karakter, követni kezded, és látni akarod, mit fog tenni, vagy nem. Szóval, vagy működik a mű, vagy nem.
l Szüksége volt arra, hogy jó kondiba hozza magát a forgatás előtt?
− Csak annyira, mint minden olyan esetben, amikor komoly állóképesség kell. Már forgattam akciófilmet ezelőtt, hiszen sokféle filmet csináltam már, de ez olyan volt, mint egy maraton. Száz napig forgattunk, és minden egyes nap le kellett mennem a konditerembe. Muszáj volt edzenem, mert különben a testem nem bírta volna a kiképzést. Emellett jól is kellett étkeznem. Elengedhetetlen volt.
l Nem fogják az emberek túl komolyan venni a 2012 című filmet? Nem fogják egyfajta próféciának, figyelmeztetésnek tekinteni?
− Ha arra gondolok, hogy a film segíthet az embereknek ráébredni arra, hogy változnunk kell, mert bajban vagyunk, akkor ez jó. Azonban nem hiszem, hogy a filmnek sok köze lenne a politikához. Persze lehet azzal érvelni, hogy minden politika, de szerintem sokkal inkább egy képzeletbeli világ, ami azonban lehetővé teszi, hogy a félelem és az ijedtség szelepét kiengedjük. A film eléri azt a célt, amit a tragédiák vagy a mítoszok szoktak. Azaz tragikus cselekményt láttatnak, és lehetőséget nyújtanak, hogy másodkézből megtapasztalhasd ezt a fantáziád által. Aztán pedig ott marad az érzés, amelyet a tragédiák után tapasztalunk, amikor is megpróbáljuk átvágni magunkat a hétköznapok mocskán. Eldobjuk az illúzióinkat, úgy teszünk, mintha nem lenne többé határ az emberek között, a fajok között, a nemek között. Vagy mindenki felfér ugyanarra a hajóra, és megmenekül, vagy mindenki halálra van ítélve. Mindenki azt akarja hinni, hogy az emberek így reagálnak, amikor saját megsemmisülésükkel szembesülnek. Hogy az emberek jók lesznek. Jót tesznek. Tehát az ilyen típusú filmek lehetőséget biztosítanak, hogy átéljük, mit érezhetnek az emberek, amikor a legrosszabb megtörténik, a háborúk hősi történeteit. A testvériség és hősiesség érzése mind tragédiákból születik.
l Korábban beszélt arról, hogy mennyire hálás azért, ha egy munkára felkérik. Már régóta dolgozik ebben a szakmában, és nagyon sikeres. Még mindig hálás azért, ha valaki megtalálja egy munkával?
− Csak tudatában vagyok annak, hogy mennyire szerencsés vagyok. Rengeteg tehetséges színész van, akik jelenleg épp nem dolgoznak. Sok olyan ember van a világban, aki most egyáltalán nem is dolgozik, és rengeteg szenvedés van mindenfelé. Tehát igen szerencsés fickó vagyok, aki a művészetnek hódolhat, és még meg is fizetik ezért. Erre próbálok gondolni. És ez igaz. Persze néha kaparni kell egy szerepért, és van, hogy te csak a negyedik-ötödik választás vagy. Hollywood néha nagyon ronda tud lenni.
l Nem veszi azért túl komolyan Hollywoodot, ugye?
− Nem, nem veszem túl komolyan, de jelen kell lennem. Mert itt készülnek a filmek. Részt kell vennem benne.
l Élvezi ezt a dolgot, vagy a háta közepére sem kívánja?
− A hátam közepére sem kívánom. Ez biztos.
l El sem hiszem, hogy már vagy húsz éve dolgozik színészként. Úgy emlékszem, valamikor a nyolcvanas években tűnt fel, néhány, ma már mérföldkőnek számító filmben.
− Több mint húsz éve.
l Szóval, amikor olyan filmet készít, mint a Hot Tub Time Machine (Pezsgőfürdős időgép) című vígjáték, amely a nyolcvanas években játszódik, a saját élményeire támaszkodik?
− Ez is benne volt a pakliban. A film nem paródia, de mindenképp viccesen próbálja bemutatni azt a korszakot, többek között engem is, és néhány emblematikus személyt a nyolcvanas évekből. A cím annyira őrült volt, hogy arra gondoltam, ez a leghülyébb és legnagyszerűbb cím, amit valaha hallottam. Szerintem tökéletes.
Fordította: Kántor Zsána
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!