Oszvald Marikának bámulatosak az energiái, hihetetlennek tűnő akrobatikus kunsztokat mutat be a színpadon. Ugyanakkor nem leplezi kilóit, ráncait, arra vigyáz, hogy a lelke fiatal maradjon, ennek köszönheti teste mozgékonyságát is.



– Édesapja bonviván és operaénekes, édesanyja szintén szubrett volt. Ön vágyott volna arra, hogy primadonna legyen?
– Amikor hároméves voltam, és megkérdezték, mi akarok lenni, nem azt mondtam, hogy színésznő vagy primadonna, hanem, hogy Csárdáskirálynő. De ez aztán megváltozott, mert az alkatom, az egyéniségem miatt a szubrett szerepkör állt közel hozzám. Persze azért egy ideig akartam primadonna lenni, de tizenöt-tizenhat éves koromban látszott, hogy tovább már nem növök, ugyanakkor nagyon szerettem a mozgást, a táncot, a játékot, és ez sokkal inkább érdekelt, mintha csak dívaként énekelek.
– Az az eszelős temperamentum, amivel állítólag már jó néhány partnerét, Bajor Imrétől Gálvölgyi Jánosig kikészítette, mert annyira megtáncoltatta, pörgette, forgatta őket, örökség, vagy ezt valamennyire tanulni is lehet?
– Ez alapvetően benne van az egyéniségemben. Lelki indíttatásból fakad, hogy a közönséget meg szeretném lepni bizonyos dolgokkal. Amikor Bajor és Gálvölgyi idejöttek, hogy játékukkal emeljék a színház színvonalát, próbáltam őket gyepálni,  kicsit sopánkodtak, hogy többet kellett mozogniuk, mint amihez hozzászoktak. Miközben szakmai szempontból sokat tanultam tőlük.
– Azt mesélik, hogy állandóan tévét, filmeket néz, lelopkod lépéseket, fogásokat, trükköket, egyfolytában újít.
– Igen. De most már kifogyóban vagyok az újdonságokból, szerencsére Lőcsei Jenő balettigazgató mindig hoz ötleteket, javaslatokat.
– Egyre inkább fanyarul önironikus, groteszkbe fordítja a szituációkat. Nyilván ezért is áll még mindig jól önnek a szubrett szerep.
– Azokban a szerepekben, amelyeket most játszom, én vállalom, hogy megöregedtem. Egyáltalán nem vagyok az a típus, aki leplezni próbálja a kilóit, és arcán a ráncokat. Szerencsére már a színház is olyan feladatokkal lát el, amelyek a koromnak megfelelőek. De a lelkem fiatal, megmaradt a játékosságom, gyakran olyan vagyok, mint egy gyerek, miközben tudom, hogy már a hatvanadik év felé közeledem. Nem a fiatalságomat akarom tartósítani, hanem a lelkem frissességét.
– De közben még mindig cigánykerekezik, akrobatikus kunsztokat mutat be a színpadon. Ez rendszeres edzést igényel?
– Főleg nyújtógyakorlatokat végzek. Ha még képes vagyok bizonyos kunsztokra, miért ne szerezzek a nézőknek örömet, hiszen látom, hogy szeretik.
– A víg özvegyben bejön egy tolókocsiban, mint tiszteletre méltó nagyasszony, aztán kipattan a székből, és fergeteges táncot rop, ami hihetetlen siker. Ebben a jelenetben együtt van az öregség és a fiatalság.
– Az benne a jó, hogy el tudok játszani már egy öregasszonyt, de még tudok fiatalkori kunsztokat, sőt új dolgokat is. Nem azt történt, hogy húszévesen képes voltam valamire, és onnantól kezdve csak sok minden leépült, hanem most is fejlődnek bizonyos elemek. De, hogy ezt meddig csinálhatom, a szervezetemen múlik. Hiszen már mindkét térdemet műtötték, előfordult, hogy rosszul, nyújtott lábbal érkeztem a földre, a bokám kiment, a nyakam megrándult.
– Alapvetően olyan boldog, kiegyensúlyozott, mint amilyennek a színpadon mutatja magát, vagy azért csak kerül ön is padlóra?
– Sokszor kerülök padlóra, de ilyenkor sem kerít hatalmába az elkeseredettség. Most például nem utazhattam el a színházzal Bukarestbe, mert olyan árpa nőtt a szememen, fölül is, meg alul is, hogy hatalmasra dagadt az arcom, és iszonyúan néztem ki. Két órával az indulás előtt kellett fölhívnom az igazgatót, Kerényi Miklós Gábort, hogy nem tudok menni. Ő baromi rendes volt velem, én pedig nem keseredtem el, hanem fényképezkedtem, és röhögtem azon, hogy nem mindenkinek adatik meg, hogy így nézzen ki. A családom tagjai, a kollégáim mind sopánkodtak, és csodálkoztak, hogy én mit röhögök saját magamon. Mondtam, majd megoperálják, ez meg is történt, véraláfutás lett a szemem alatt, várom a jobbulást. Nem lovalom bele magam az idegességbe. Nem is értem azokat, akik csak nyavalyognak a problémákon. Azok azért vannak, hogy az ember megoldja őket.
Bóta Gábor

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!