Mentsétek meg a lelkeinket!

A cikk tartalma röviden az, hogy az egészségügy rossz gazdasági helyzete miatt a klinikai központ nem tudja támogatni a lelkisegély-szolgálatot, ezzel veszélybe sodorja annak immár huszonnyolc éve tartó működését. Ez számomra is elkeserítő.
Joggal vetődik fel a kérdés, mi közöm nekem mindehhez, azon kívül, hogy mindenkinek érdeke egy jól működő, hasznos szolgáltatás megőrzése.
Nem vagyok rest, elmondom hát íziben.
A kilencvenes évek elején egy felhívás jelent meg a korábban említett sajtóorgánumban. Az S.O.S. lelkisegély-szolgálat felvételt hirdetett. Akkoriban még sokkal vállalkozóbb szellemű voltam, mint ma, és jelentkeztem. Életem legörömtelibb pillanatai közé tartozik, amikor a tőlük kapott levélben azt olvastam, hogy felvételt nyertem egy felkészítő tanfolyamra, mert az előzetes felmérésen, válogatáson megfeleltem.
Sajnos, a következő szűrőn már fennakadtam, de így utólag, talán jobb is. Ahogy haladtunk előre a foglalkozásokon, egyre inkább éreztem magam is, hogy ez úgymond nem az én világom. Csak egy jellemző esetet szeretnék elmesélni, ami jól példázza a tanácsadói munkára való alkalmatlanságomat.
Az volt a feladat, hogy a tanfolyamvezető pszichológus által előadott szituációról mindenkinek el kellett mondani gondolatait, véleményét. A szitu a következő volt:
Két fiatal, egy fiú és egy lány (csak a félreértések elkerülése végett), az egyetemen összeismerkedtek, egymásba szerettek. Oly nagy volt a szerelem, hogy összeházasodtak.
A lány, immár asszony, abbahagyta tanulmányait, hogy a szeretett férj karrierét támogassa. A férjnek, a természet szerelmesének teljesült szíve vágya, erdész lett. Éltek boldogan a kis erdészlakban, mint a mesében. Születtek sorban a szerelem gyümölcsei, peregtek az évek.
Ám egyszer a férfi váratlanul bejelentette, hogy válni akar, mert szerelmes lett valakibe és azzal akar élni. Nem akarom túlragozni, ott maradt az asszony harminc-egynéhány évesen, két-három gyerekkel, félbehagyott tanulmányaival, összetört szívével.
Mi ebből a tanulság, hogyan lehet elkerülni egy ilyen szituációt? Erről kellett nyilatkozni.
Szép sorjában elmondta mindenki a véleményét, és mire rám került a sor, minden okos, jó gondolatot elmondtak az előttem szólók, ezért azt gondoltam, hogy valami meghökkentő, szokatlan választ adok a feltett kérdésre.
Azt hittem, szellemes lesz és jó poén, ezért azt mondtam, hogy nekem erről a szomorú történetről egy kis dalocska első sora jutott az eszembe tanúságként, mégpedig az, hogy erdő mellett nem jó lakni… „A többi néma csend”.
Azért én reménykedem, hogy találnak valami megoldást, hogy ez a nagy múltú, közhasznú szolgálat a továbbiakban is a segélykérők rendelkezésére álljon.
Nem tudni, mit hoz a holnap, bárki rászorulhat a támogatásukra, magamról nem is beszélve.
Méhes János, Szeged

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!