A Horthy-problematikáról polemizálva

A professzor úr azon véleményét, miszerint még várat magára, hogy a történészek az egész Horthy-problematikát elhelyezzék a korabeli magyar társadalom és az akkori nemzetközi környezet fejlődéstörténetében, egészében nem tudom elfogadni. Mert kutakodásaim azt látszanak igazolni, hogy a kurrens magyar történetírás képviselői már „helyére tették” a Horthy-korszakot. Ami pedig a Horthy Miklós személyének és szerepének megítélésében is megosztott magyar társadalmat illeti, bizonyos vagyok abban, hogy az a jobboldali – különösen a szélsőjobboldali – média „jóvoltából” megosztott marad továbbra is, mert a ködös múltba révedő, magyarkodva rasszista és antiszemita voltuk, vélt identitásuk igazolásához szükségük van a „bűnös városba”, Budapestre fehér paripán bevonuló, magát emlékirataiban antiszemitának és fajvédőnek jellemző lovas tengerész mesterségesen keletkeztetett nimbuszára.
Azt érzem és azt tapasztaltam, hogy az élet a múlt század harmincas éveinek szülötteit (akik közé Sipos professzor úr és szerény személyem is tartozik) arra tanította, hogy visszapillantva a 20. századra, megállapítsuk: egy-egy rendszer jellegét időközben – s különösen utólag – nem a korszak emblematikus alakjának személyes tulajdonságai szerint határozzák meg, hanem fordítva: az emberi emlékezetben rögzült történések karakterisztikus elemei egyaránt lesznek jellemzői a korszaknak és névadójának. Az ortodox marxista historiográfia képviselőinek (Andics E., Nemes D.) szélsőséges álláspontját – ami a Horthy-rezsimet fasisztának címkézte – idővel mind enyhébb elbírálás és fogalmi minősítés váltotta fel. Már 1969-ben elhangzott Ránki György és Laczkó Mihály (Hanák Péter által osztott) véleménye, mely szerint „ez az uralmi rendszer alapszerkezetében nem volt fasiszta típusú, de nem tekinthető egyszerűen konzervatív autoratív jellegűnek sem.” Azért nem – fogalmazta meg Laczkó – mert a „gyenge” alkotmányos-liberális  rendszerelemekhez „erős” konzervatív-diktatórikus vonások társultak, amelyek összekapcsolódtak erőteljesebb fasiszta típusú módszerekkel.
A 90-es években a történészek körében általános nézetté vált, hogy az ellenforradalmi rendszer végeredményben autoratív természetű alakulat (volt). Romsics Ignác írta a bethleni időszakról szólva: „az 1920-as évek állami és kormányzati rendszere a fasizmus legfontosabb ismertetőjegyeivel nem rendelkezett.” Megállapítása mögött az az okszerű feltételezés rejlik, hogy az 1919-es fehérterrort nem lehet még prefasiszta jellegűnek sem tekinteni. De a tudós biztos abban, hogy a történelem és az emberek emlékezete a tiszti különítmények gyilkosságait és féktelen garázdálkodását majd nevén nevezve rója fel az ellenforradalmi rendszernek és fővezérének. Horthynak azért, mert „attól tartva, hogy elveszti korabeli egyetlen támaszát, megelégedett azzal, hogy szavakban elhatárolódott a véres tettektől, miközben kifogásolta a kormányzati lépések hiányát, ám nem lépett fel a garázdálkodók és gyilkosok ellen.” (Ormos Mária 2007.)
Horthy személyes helyzetének jellemzése ráillik „korszakára” is: voltak vele együttműködő, ámde szüntelenül változó partnerei, barátjáról azonban nem tudunk... fényes tengerésztiszti pályája 1918-ban véget ért, hányatott, hol ígéretes, hol súlyos  problémákkal tűzdelt politikai karrierje 1944-ben teljes magányban szintén véget ért, mert ereje végére jutott az állam, amelyet ő reprezentált. Horthyt, háromszázezer magyar katona értelmetlen háborúba, a biztos halálba küldése és félmilliónyi magyar állampolgár megsemmisítő táborokba hurcolásának eltűrése miatt nem hogy szeretni nem lehet, keserűség nélkül beszélni is nehéz róla.
Dr. Györky Zoltán, Kaposvár

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!