Úgy jön, mintha menne
Nem Obama az első amerikai elnök, aki kénytelen tudatni nemzetével (és szövetségeseivel), hogy a soros külföldi katonai vállalkozás korántsem a remények szerint alakul, s ekként meg kell kezdeni a fokozatos kivonulást a távoli országból. A hatvanas évek elején Kennedy még bízvást hirdethette, hogy Amerika kész „bármi árat” megfizetni, s bármekkora terhet vállalni, ám 1969 nyarán egy guam-szigeti elnöki sajtóértekezleten már a Nixon-doktrínát hallhatta a világ, s rá pár hónapra az indokínai háború „vietnamizálása” bejelentését tévébeszédben. Ugyan az amerikaiak még évekig harcoltak az ázsiai országban, s végül képtelenek voltak megmenteni dél-vietnami szövetségesüket, de az a tévébeszéd a stratégia fordulat meghirdetése volt. Viszont a túl katasztrofálisra sikeredett saigoni menekülés tévélátványa megtanította a Fehér Ház későbbi lakóit arra, hogy Amerikának úgy kell kijönnie, mintha bemenne: lehetőleg elkerülendő a megfutamodás látszatát, mert annak – amint a vietnami kudarc nyomán is történt – messzeható világpolitikai következményei vannak (más kérdés, hogy a saigoni látványtól megittasodott szovjet vezetés ekkor indult el a maga vietnami, vagyis afganisztáni útján, amely a birodalom felbomlásáig tartott).
Mindenesetre az „irakizálást” a – világot megtévesztve – oktalan háborút indító ifjabb Bush is együtt jelentette be az Irakban bevetett erők növelésével. Hogy aztán ennek viszonylagos sikerére (de valójában a szunnita törzsekkel kötött titkos alkukra) lehessen hivatkozni a távozás meghirdetésekor. Most Obama is e recept mellett döntött, noha elnökjelöltként még váltig hangoztatta, hogy a „rossz” háború, az iraki helyett a „jó” háborúra, vagyis Afganisztánra kell áthelyezni az amerikai hangsúlyt. Hivatalba lépése után hetekkel sietett is megemelni az ottani amerikai létszámot, s megbízta a vállalkozás parancsnokát, hogy terjessze elő: mennyi további katonára lenne szüksége. Amikor viszont a tábornoki kérést megkapta, elkezdődött hetekig tartó a sajátos színjáték, azzal a nyilvánvaló elnöki céllal, hogy Obama – okulva hajdani elődje, Johnson sorsából – ne süllyedjen bele az afganisztáni mocsárba, s neki ne kelljen a háború okán feladni hazai reformterveit (különben 1968 kora tavaszán Johnson már elkezdte a kihátrálást Vietnamból, amikor – veterán államférfiak tanácsát követve – ő is elutasította főgenerálisa kérését a csapatnövelésre).
Most kedden aztán Obama egy füst alatt jelentette be a csapatnövelést és a távozási határidőt, amivel elárulta, hogy nem óhajt vég nélkül háborúzni abban a távoli országban, amelybe egykor a szovjet, s még korábban a brit birodalom bicskája is beletört. S már nem a tálibokkal való teljes leszámolás a cél, hanem csupán az – egyre inkább a szomszédos Pakisztánra összpontosító – al-Kaida kiiktatása, s evégett itt is számíthatunk titkos alkudozásokra. Hogy aztán az amerikai és atlanti erők majdani távozása után mi történik a hegyes tájon, arra eligazíthat az 1978-as kabuli szocialista „forradalomig” érvényben volt és a végtelenül unalmas ügyekre vonatkozó washingtoni mondás: ez annyira érdekes, mint Afganisztán.
A.J.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!