Ne legyünk lélekvesztett atomemberek!

Bizonyára legalább annyit jelent az időseknek a lelki segítség, mint az anyagi támogatás, mert az életkorral együtt nő az emocionalitás, az érzelmi gazdagság. Tartós emlék számomra annak a 86 éves embernek a kívánsága, aki Hajdúszoboszlón Longável Lajos órásmestert arra kérte, hogy a rossz kakukkos óráját javítsa meg, mert csak a kakukk szól hozzá félóránként.
Csak fehér holló számba megy, amikor nemes tettekről tesznek említést a televízió-
ban. Inkább politikai csetepaték, hátborzongató események uralják a műsort. Pedig a nehéz körülmények között élő embereken segítő tettekről szóló tudósítások minden bizonnyal felerősítenék a társadalomban a pozitív érzéseket, amelyek talál a legnagyobb „hiánycikknek” számítanak.
A híradó megtekintése után azonnal elolvastam a Népszabadság november 7-i számában Almási Miklós: Az új magány című írását. Valós képet fest az emberi lelket támadó kórról, jól ecsetelve azokat a társadalmi körülményeket is, amelyek felerősítik a lélekrombolást, a pozitív érzelmek megsemmisülését. Valóban szerencsém volt, hogy a híradó tudósítása után ezekkel a figyelemfelkeltő gondolatokkal foglalkozhattam.
Az egyént is felemelő közösségekben az összetartó erő, a közös cél, a közös tevékenység a kohézió. Az igazi közösségek életét érdekek motiválják, és közös célok vezérlik. Ezek a közös érdekek és célok hiányoznak nagyon sok közösségben, ezért a jelenben az emberek nagy része látszatközösségekben él.
Sajnos nem csak a televízió, hanem az oktatási rendszer is ludas abban, hogy – Almási Miklós szavaival élve – lélekvesztett atomberek vagyunk. Hol vannak már azok a szép napok, amikor például a középiskolákban a diákok hetente egyszer délutánonként találkoztak, és nem tanórai foglalkozáson vettek részt. Szép emlékem, amikor középiskolás tanítványaimmal a délutáni foglalkozásokon a szociológiai felmérések módszereiről társalogtunk, elkészítettük a kérdőíveket, amelyeknek alapján megtörtént a szociológiai vizsgálat. Ez a délutáni elfoglaltság sokkal inkább formálta a közösséget, mint a délelőtti tanórák. A jelenben a középiskolák többségében az utolsó órai kicsengetés után mindenki rohan haza és délutánonként vége a közösségi életnek. Nem csak az iskolák, hanem a munkahelyek többsége is a magány melegágya, amit sokszor felerősít a média. Most nem szólok a politikai elit felelősségéről, pedig az is megérne egy „misét”.
Hasznos lenne, ha a televízió szerkesztői a nyíregyházi tanyákon egyedül élő emberek megsegítéséhez hasonló eseményekről tudósítanának, mert ezzel is csökkenne a lélekvesztett atomemberek száma, és nem az önző, reciprok altruizmus – ma te segítsz nekem, holnap én neked –, hanem a valódi áldozatkészség terjedne el hazánkban.
Dr. Takács Imre, Hajdúszoboszló

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!