Mert hülye

Nem dráma ez, pont remekül vagyok bármelyik cikk nélkül is, amely rólam szólna vagy velem foglalkozna, csak azóta röhögök rajtuk, mármint a lapon. A vad bulvár, istenem. Annyira nem tudják kitalálni, merre mosolyogjanak, kinek tartsák a markukat, kire vicsorogjanak, csak ostobán forgolódnak a közéletben s aznap reggeli hangulatuk szerint igyekeznek jól dönteni valamiben, amihez nem értenek. Én elhiszem, tényleg elhiszem, hogy nehéz egy újságot jól irányítani. Különösen a bulvár ingoványos talaj ugyebár, nagy divat lett a per is, mindenki a másikon akar meggazdagodni, észnél kell lenniük, kiről mit írnak – bár az még mindig nem jutott az eszükbe, hogy kellő utánajárással meg lehetne bizonyosodni egy-egy ügy hátteréről s akkor nyomás, fiúk. Stresszes dolog az, de valószínűleg ezért ülnek ott ők s nem én, vagy Önök... Illetve... Illetve nem tudom. A közelmúltban azt is újra elő kellett vennem, amin régebben rágódtam: mi, akik nem ülünk igazgatótanácsokban, nem vagyunk cégtulajdonosok, azért még mindig azt hisszük, azt akarjuk hinni, hogy akik viszont ilyen helyeken muzsikálnak, azok nem véletlenül kerültek oda. Az nem lehet, hogy valamennyi algoritmizálhatóan rossz döntés háttere mindössze annyi legyen, ami a válasz a viccbeli kérdésre, hogy miért visz a szőke nő smirglit a repülőre. Mert hülye. Ismerték? Újabban, ha bárki pont tőlem kérdezi meg, hogy egy-egy vezető miért döntött úgy, ahogy döntött, akkor ha nem is tényként, bizonyosságként, de alternatívaként mindig betűzöm: vagy esetleg csak hülye és kész. Előfordulhat. Egy-egy nagy politikai bukta után is, bármelyik pártnál is történt légyen hogy zsizsikeltünk azt találgatva, milyen őrületes manőver, professzionális ármány húzódik meg a kiszivárogtatás, lelepleződés, rajtakapás mögött? Aztán lassan csend lett a kiscsoportos összeesküvés-megfejtő körökben s nagyjából a fenti következtetésre jutott mindenki, aki végig akarta vinni magában az egész történetet. Írtam már ugyanitt: egy ismerősöm kétheti észosztásnak hívja, amit e lapokon művelek – végül is elfér s nem kötelező elolvasni, nyilván. De ettől még lehet az is. De egyet még biztosan nem írtam: én még mindig azt remélem, hogy nem a rosszul döntő vállalatvezetők, politikusok, tulajdonosok, nem a megalázóan átlátszó érvrendszerrel operáló pszeudoforradalmárok a hülyék, hanem én. Ugye így van? Ugye az a természetes, ha végtelenül ostobán öt forintot keresünk a másik ember százezres kárán, s hogy nem tanulunk semmiből? Ugye én vagyok a hülye? Úgy vágyom rá, hogy így legyen – már csak a gyerekem miatt is.

Jáksó László

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!