A minaretek nyomában

Több francia és német lap fölmérést szervezett, s kiderült, hogy a megkérdezettek többsége mindkét országban hasonlóan gondolkodik, jobbára meglehetős tartózkodással vélekedvén a mecsethez hozzátartozó építményről, amely azonban nem helyszíne az iszlám vallási szertartásnak. Az e heti fölmérések arra utaltak, hogy sokan az iszlám hódító törekvésének lenyomatát látják a minaretben, s ezért ellenzik fölépítésüket. A múlt heti referendum utóéletének első tanulsága éppen az, hogy elsietettnek bizonyultak azok az értékelések, amelyek a végeredmény alapján már szinte a vádlottak padjára akarták ültetni a sajátos hagyományaira büszke és vallási toleranciájáról híres alpesi államot. A jobboldali populista szólamokkal operáló Svájci Néppárt kérdésére valószínűleg jó néhány országban hasonló válasz született volna: a rögtönzött kutakodások azt jelezték – írta a lepetitjournal.com –, hogy a franciák szeretnék megőrizni identitásukat, ezt hangsúlyozta Sarkozy francia államfő is, mondván az ország nem válhat „természetellenessé”. Megfontolásra int a referendum értékelése abból a szempontból is, hogy  Svájcban az ország lakosságának öt-hat százalékát kitevő 400 ezer mohamedán eddig is megvolt négy minarettel, és a több száz mecsetet a fölmérések szerint az iszlám polgároknak csak mintegy 13 százaléka látogatta rendszeresen. Ehhez még tegyük hozzá, hogy az alpesi országban a helyi közösségek ereje és befolyása intézményesítetten nagy, minden letelepedő, állampolgárságért folyamodó körülményeit  tüzetesen megvizsgálják. A minaretre nem csak vallási jelképként tekintenek, hanem építészeti alkotásként is, amelynek valahogyan illeszkednie kell a tájba, az adott település sajátosságaihoz. Persze nem esztétikai érvek alapján döntöttek a polgárok, amit a referendum utóélete is mutat: Le Pen lányától a holland szélsőséges Geert Wildersen át az olasz Északi Liga egyik vezető politikusáig és összes elvbarátjukig, Európa-szerte örömkiáltásba tört ki a szélsőjobb, miközben a középtől balra és jobbra állók, vagyis a mérsékelt centrum lehangoltan és bosszúsan vette tudomásul a döntést, amely alighanem tárgya lesz még különféle jogi fórumoknak, így a strasbourgi emberi jogi bíróságnak is.  De a tiltás a szavazófülkék magányában kétségkívül többséget kapott, noha előzőleg a svájci kormány, gyakorlatilag a teljes parlament és sokan mások hevesen érveltek a referendum ellen. Ami másképpen azt jelenti, hogy a svájci politikai elitre nem hallgatott a „nép” – csak négy francia kanton helytelenítette a tiltást –, vagyis szerfelett ismerős jelenséggel állunk szemben, s persze nem csak mi, magyarok. A fogadókészség a  populista szólamokra azért ugorhat meg ennyire, mert egy súlyos kérdésben nem a lakossági tapasztalások nyelvén szól a politikai elit – idehaza a roma kérdésben demagóg módon érvelő Jobbik részben ennek köszönheti sikerét. Elgondolkodtató, hogy a svájci népszavazás után Nyugat-Európa több városában is föllobbant a vita a közvetlen demokráciáról, illetve a képviseleti rendszer gondjairól; lapbeszámolók szerint sokaknak „nagy kedvük támadt” népszavazások rendezésére, mások meg – például a német szociáldemokraták egyik szóvivője – arra intett, hogy bizony a közvetlen megkérdezés veszélyeket hordozhat magában, hiszen még a nép is tévedhet. Érzékelve a széles körű visszhangot, a svájci elnök és az országot vezető Bundesrat pénteken kategorikusan elutasított minden további tiltást – fölvetődött a női lepel viselésének teljes kizárása –, egyszersmind az államfő azt is mondta, hogy az iszlám világ viszonylatában Svájcnak nincs miért bocsánatot kérnie. S ha megfontoljuk, hogy a referendum nem a mecsetépítés vagy a vallásgyakorlás betiltásáról, különösképpen nem a jobbára Törökországból és az ex jugoszláv területekről érkezett polgárok kitelepítéséről szólt, akkor bizony van igazsága az elnöknek. Többen úgy látják, hogy a minaretvita voltaképpen a beilleszkedés és az  identitás nagy dilemmáját veti föl újra; Németországban a honos keresztény kultúrájú világ mellett alakult ki a mohamedán vendégmunkások meglehetősen zárt közössége, s a svájciak többsége erre is gondolhatott, amikor nemet mondott. Ezen  a ponton a svájci referendumnak akár egész Európa is hálás lehet, mert az igazságnak csak az egyik része az, amit az Amnesty International egyik igazgatója fejtett ki, hogy ugyanis a bevándorlás okozta félelmek és lakossági elbizonytalanodás közepette a nyugati politikusoknak bátrabbaknak, a civileknek elkötelezettebbeknek kell lenniük, hogy az előítéletek, az idegengyűlölet ellen eredményesebben léphessenek föl. Még azt is mondta, hogy ez „ébresztő Európának”. Meglehet, de másnak is: az egyik francia lap kifejtette, az iszlám világban legyen „kapacitás a bizonyításra” a békés beilleszkedést illetően. Kadhafi fiának fölháborodása nem látszik megalapozottnak, hiszen az elvilágiasodott nyugaton hódító vallásként tekintenek az iszlámra, amely saját környezetében inkább korlátozza az államot, míg minálunk ez fordítva van. S még kevésbé látszanak hitelesnek egyes keleti kifakadások, ha megfontoljuk hogy Dzsiddában például nemhogy templomtornyot, de még egy szerény kápolnát sem lehetne építeni. E tekintetben az arab világ bizony fényévekkel van elmaradva akár a törökországi gyakorlattól is, hogy most a zsidó-keresztény kultúra fellegvárait ne is említsem.
Lám, messzire ellátni még a nem létező minaretek tetejéről is.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!