A strucc és a vak tüzér

Ádáz egyéni harc ezért csupán a bejutási küszöb körüli helyekért logikus, minden egyéb helyezési számnak arányosan csökken a jelentősége. A befutók névsora és sorrendje mégsem csupán egzisztenciális jóérzés, egyszersmind beszédes politikai üzenet is. Minden pártnak kell egy csapat, és minden országos lista erről a csapatról árulkodik. Ez osztályozza a múltbeli teljesítményeket, ez jelzi az aktuális belső erőviszonyokat, leginkább pedig azt üzeni, hogy a párt valóságképe szerint milyen és mely politikusaira vevő a társadalom. Kik azok, akiket ha esik, ha fúj, a választók újra közéleti szerepben szeretnének látni, akik a leginkább nélkülözhetetlenek. Sok függ attól, hogy ez utóbbiban mekkorát téved egy párt: minél nagyobbat, a jövője annál inkább veszélyeztetett. 
Így vizsgálva a szocik befutó listáját, sajátos a helyzet. Mintha idülten súlyos politikai nyavalya kínozná a párt vezetőgárdáját, afféle morbus mszpitisz, közelebbről: téves ön- és valóságérzékelés. Mintha szokványos választási helyzet közeledne szerintük, és nem süllyedt volna – optimista becslés! – húsz százalék alá az egykor a negyven százalékot is tartósan meghaladó szocialista párt. Mintha e negatív teljesítményért senki sem felelne, mintha a váltópárti jelleg komoly megrendülését kizárólag a körülmények galád összjátéka és/vagy a belső ármány okozta volna, semmi más. Legalábbis a listából ez derül ki. Már-már ama motyogós, ferencjóskás valóságérzékelés hallik ki belőle, hogy „minden natyon jó, minden natyon szép, mindennel natyon meg vagyok elégedve”. Legfeljebb az a pszeudo-önkritika pislákol benne, hogy jó, jó, vannak ugyan hibák, de azért csak előre tovább, rendületlenül az eddigi úton. Hogy eközben döglenek a libák? Be kár, pedig akadna még pár jó ötletünk! S hogy egyre kevesebben jönnek utánunk? Meglehet. Akkor is nekünk van igazunk! Szóval az MSZP élcsapata nem nézett tükörbe, vagy ha belenézett, valami fölöttébb vonzót látott benne, ki tudja, miért. Akárhogy is volt, nehéz eldönteni, melyik vezethet nagyobb koppanáshoz. A mulasztás? Az önáltatás? Melyik a súlyosabb hiba?
Na persze, ha a múlt mindenképp rendben van, logikus, hogy a mai erőviszonyok a múlt erőviszonyait tükrözik. Némi smink ugyan mindig elkél egy párt ábrázatán, ha alatta az ábrázat ugyanaz marad. Márpedig az maradt. A listát nézve feleslegesek voltak az elmúlt hónapok változásai, mivel az MSZP korántsem előre futott ezzel, sokkal inkább körbe-körbe szaladt. Azzal, hogy a fiatal, de már korántsem tapasztalatlan Mesterházy Attilát az első helyre rakta, de utána lényegében lőn a régi betonozás, Metternich mester módjára cselekedett: váltott, de nem változtatott. Mesterházy egyedül az ormon, bármilyen rátermettnek bizonyulhat is, ma még aligha jelenthet visszafordíthatatlan változást. Az MSZP nem firtatta a múltat, nem analizálta, hanem elkente a felelősséget. Márpedig ahol a felelősség kérdése lényegtelen, ott maga a kritika lesz csakhamar felesleges: mindenki, aki ilyen hangot üt meg, rögvest kineveztetik pártütőnek is, és a „támogass vagy hallgass!” elve lesz a követendő gyakorlati etalon. Klasszikus struccpolitika ez, hiszen a csökkenő népszerűség, valamint az időközi választások eredményei egyértelműen mutatják: a társadalom erről merőben másképp vélekedik.  Csakhogy hiába, mert a strucc ettől sem húzza ki fejét a homokból, noha háttal a valóságnak legfeljebb képzelegni tud, gondolkodni aligha.
Pedig igazán nagyot ott téved a madár, hogy mi van a fara mögött. E tévedés természetesen nem most keletkezett. Ebben esztendők óta – jobb ügyekre érdemes makacssággal – tényleg következetesek a szocik. A reform nevében folytatott, de módszertani hozzá nem értéssel gyakorolt, ráadásul ijesztően elidegenítő kommunikációval tetézett „reformpolitikájuk” magát a reformot járatta le, miközben méretes bázisszűkítéshez vezetett. Se társadalmi haszon, se politikai bevétel – így fest tehát a ciklus mérlege, amin komolyabb politikusoknak a listakészítés egyénileg lázas művelete közben is illenék kissé eltűnődniük. Mert nem az ilyen-olyan belső – ki nem beszélt – véleménykülönbségek vezettek ide, hanem mindenekelőtt a tényleges és mérhető, ha tetszik manuális politikai teljesítmény: a számokkal, adatokkal, tényekkel kimutatható hibák sorozata. Ki a felelős ezért? Akik nincsenek a biztos befutók között? Az időben szóló kritikusok? Az „óbaloldal”? A „populisták”? A „népnemzetiek”?  (Nota bene: a népies-urbánus ellentétet többnyire mindig a tehetségtelen politikai elitek varázsolják a kalapjukból elő, saját alkalmatlanságuk primitív, de hatásos leplezésére.) Avagy maga az értetlen és hálátlan nép volna felelős? Ugyan.
Továbbá rezeg itt még a levegőben egy szemérmes kérdés: vajon mitől olyan „progreszszívek”, mitől „modernek” a már bizonyítottan tehetségtelenek? Csak azért, mert folyvást annak nevezik egymást és saját magukat? E szívélyes kölcsönösség a brancson belül még csak-csak elmegy valahogy – „Uram, zseni lakik önben! – Önben nem különben!” –, ám a társadalomnak ez édeskevés. Mintha a gazdasági makro mutatók mindent elsöprő neoliberális bűvöletében a társadalmi-politikai vakság volna a progresszivitás, a modernség kritériuma. Pedig ez nem egyéb, mint világnagy tévedés.
Ezért aztán az MSZP élbolya ma arra a vak tüzérre emlékeztet, aki a rutinjára hagyatkozva, azt hiszi, hogy az ellenfelet lövi, noha már rég a saját sáncait „célozza”. Körkörös gyanakvás igazgatja őket, ahelyett, hogy kialakulna körükben a testületi bizalom minimuma. Mivel a közelmúltat nem sikerült kritikailag tisztázniuk, mindenki gyanús és senki sem felelős. Ez a lehető legterméketlenebb politikai állapot, nem sülhet ki belőle semmi jó, viszont hamar újratermelődhet benne minden elképesztő hiba. A tisztázó bizalomépítést már régen meg kellett volna kezdeniük, és most, a választási egységre hivatkozva sem kerülhetik meg ezt. Nélküle a szocik kampányhadjárata nem lesz egyéb, mint az egymás hibáit leső, sőt abban bizakodó egyéni játékosok produktuma. Akkor már tényleg csak Orbán Viktor segíthetne rajtuk, vagy talán már ő sem, pedig benne oly sokáig lehetett töretlenül bízni.
Félreértés ne essék, mindez nem elsősorban személyzeti kérdés. Nem Szili–Gyurcsány párbaj, miként azt sokan – önérdekből – erre egyszerűsítik. A magyar szocialisták problémája jóval mélyebb ennél, kibeszélése az elmúlt húsz év magyar, európai és világhelyzetének elkötelezett, de nem elfogult baloldali elemzését igényli. Csak ezután válhatna világossá a koncepciók markáns különbsége, és csak ezt követően lehetne a politikai hogyan továbbról érvényesen beszélni. Csakhogy az MSZP-nek régóta – úgy húsz éve – nincsen érkezése az intellektuá-
lisabb „perpatvarokra”, sokkal kevesebb szellemi munícióval is beéri. A választás közelsége nyilván nem is készteti majd e hiány pótlására, arról meg, hogy a választás után kinek mire lesz lehetősége, csak valamely jól fizetett politikai jósda alkalmazottjaként lehetne élcelődni. Addig viszont permanensen csodálkozhatunk rajta, hogy politikai intelligenciájukból ennyire futotta, és ezzel az utóbbi csaták garmadáját vesztő vezérkarral óhajtanak a döntő ütközetbe vonulni.
És végül még valami. Egyéni jelöltjeik hogyan fogják ezt a listát a saját portájukon – esetleges győzelmük kockáztatása nélkül – hitelesen magyarázgatni?

Galló Béla

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!