Távkapcsoló

 

Lelkes rajongója vagyok a szerencsére egyre ismertebb stand up comedy, vagy ahogy magyarul néha hívják, dumaszínház műfajának. Cseppet sem lesajnálandó előadó-művészet ez, amit az is bizonyítani látszik, hogy olyan nevek is művelték, művelik a műfajt, mint Woody Allen, Eddie Murphy, Robin Williams, Hugh Laurie vagy a valaha volt legnagyobb magyar tehetség, Hofi Géza. De eszünkbe juthat Gálvölgyi János, Kern András, Sándor György is, vagy a tehetségkutató zsűrijében ülő két tekintélyes komédista, Galla Miklós és Nagy Bandó András. Ezért is pattogtam örömömben, mint vajas kukorica a mikróban, mikor meghallottam, a Magyar Televízió stand up comedy tehetségkutató versenyt indít.
Különös adottságok kellenek a műfajhoz, és ez alatt nem azt értem, hogy minél jobban hasonlít valaki az operaház fantomjára maszk nélkül, annál jobban fognak rajta röhögni a nézők. Bár erre van némi esély, ezzel azért még nem lehet tehetségkutatót nyerni. A jelentkezők közül is sokan éltek az önirónia eme formájával, és saját külsejüket alázták gátlástalanul. Erre mondta Adam Sandler humorista barátjának a Ki nevet a végén című filmben, „de hát hogy fogsz így becsajozni, te szerencsétlen?” Mert hogy egyébként a humor a csúnya pasik egyetlen esélye a nőszerzésre. Míg a férfiak meg valamiért inkább kerülik azokat a nőket, akiknek jó csípős a humora. Talán attól tartanak, hogy majd rajtuk csattannak a poénok? Mindenesetre én örültem, hogy jó néhány hölgy is feltűnt a versenyben.
Már a válogatón töméntelen jól sikerül viccet és anekdotát hallhattunk, miközben azon is lehetett derülni, ahogy Galla Miklós kifogásolja az egyik előadó monotonitását. Sokan követték el a hibát, hogy nem tesztelték vicceiket kisebb-nagyobb közönségen, mert hogy nem feltétlen fog mindenki röhögni azon, amit a haverokkal, borgőzös hangulatban egymást közt elmesélünk. Jó viccet is lehet rosszul mesélni, ez is egyfajta adottság, mégis jobb, ha legalább olyan jó a felvezetés, mint a csattanó. Kellenek még jó idegek, előadókészség, mimika, esetleg utánzókészség, egy-két jó karakter, időzítés, egészséges exhibicionizmus és némi őrültség.
Kezdő szinten elég, ha úgy tűnik, mintha fejből mondaná az illető a poénok sorát, melyek csak úgy süvítenek belőle, mint lyukas lufiból a levegő. Lehet igaz történeteket mesélni, vagy hihető hazugságokat, mert bár az élet bőven produkál nevettetően abszurd helyzeteket, ezeket sem lehet unásig ismételni. Komolyabb szinten már azt is tudni kell olvasni, milyen viccekre harap a közönség, és ehhez képest lehet improvizálni. De akármit is akarjon a humorista, a nevetés sajátosan működő és igen szubjektív dolog, mely szórakoztat, közösséget teremt, csökkenti az agressziót, a fájdalmat és legfőképp oldja a feszültséget. Márpedig abból mostanában annyi van, hogy napi megadózisokban is ránk férne a humor. Mondjuk a Híradó előtt és után jöhetne egy-egy vicc, a dolgok élét egy kissé tompítandó. Bár a legújabb kutatások szerint nem csak az emberek, hanem az állatok is tudnak nevetni, én még nem láttam majmokat emberes viccet mesélni egymásnak.

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!