Kommentár

Csütörtökön vette át Béke Nobel-díját Oslóban Obama, s szokása szerint ragyogó beszédet mondott: ő egyelőre azon államférfiak közé tartozik, akiknek retorikája – legalábbis eddig – magasan felülmúlja politikai teljesítményét. A még csak első hivatali évét töltő amerikai elnök sietett ezt maga is megemlíteni, egybevetve meglehetősen „csekély” eredményeit más korábbi békedíjasokéval. Nem is vitatta a kitüntetésével kapcsolatos kételyek jogosságát.
Kivált azért sem, mert – amint kifejtette – olyan ember kapja az idén, aki történetesen éppen két háborúban főparancsnok, bár az egyiket éppen most igyekszik befejezni, s a másikat rákényszerítették nemzetére. Filozofikus fejtegetésbe kezdvén ezt követően háborúról és békéről, az ősi emberi konfliktusokról és az erő olykori jogos, sőt – a létező gonoszok elleni – alkalmazásáról (Hitlert vagy az al-Kaidát szép szóval nem lehetett volna megfékezni), Obama nem vesztegetett szót eme első, vagyis iraki háborúra, amelyet amúgy csupán megörökölt (és szenátorként az elsők közt bírált). Így nem tőle, hanem az elődjének, Bushnak hű (túlságosan is, londoni lapok szerint „ölebként” lojális) szövetségese, Blair brit kormányfő ismeri be e hétvégi interjújában, hogy tömegpusztító fegyverek ide vagy oda, az igazi cél Szaddám és rezsimje eltávolítása volt, vagyis a háborút ama ősi eszközként alkalmazták, amiről a friss Nobel-díjas oly elegánsan szónokolt.
Ecsetelte ugyanakkor igazi, súlyos dilemmáját, a másik – vagyis az afganisztáni – háború vezénylését, amely hadakozás immár visszavonhatatlanul az övé (óva intve az iraki kalandtól elnökét, Colin Powell azt közölte Bushsal, hogy amennyiben a közel-keleti országba küldi seregét, úgy jár, mint aki a porcelánboltban lever valamit: attól kezdve „az övé”). Neki, Obamának kell amerikai fiatalokat küldeni ölni és meghalni is, s ami a lényeg: hitelt érdemlően meghatározni e háború célját. S éppen ez az, amire aligha képes, s amit a legszebb retorikai fordulat sem feledtethet. Be is ismerte az elnöki békedíjas, hogy sem szavak, sem díjak nem tüntethetnék el esetleges kudarcát. Miközben éppen minapi súlyos döntésével ő maga próbálta ködösíteni azt a célt. Nem csoda, hiszen pénteken egy másik újonc államférfi, az új német védelmi miniszter vallotta be, hogy szerinte az afganisztáni háború bizony megnyerhetetlen.
Ám Obama – és voltaképpen a NATO-tábor – számára egyúttal „elveszíthetetlen” is, hiszen a közös (bár elsősorban amerikai) vállalkozás fiaskója talán még az afganisztáni háborúnál is komolyabb következményekkel járna az atlanti tömbhöz tartozó államok (köztük hazánk) számára. Halvány biztató jel, hogy újabban a vállalkozás eddigi kibicei, így az oroszok is mintha aktivizálódnának, a moszkvai vezérkari főnök közvetlenül ad tanácsokat (van honnan merítenie) amerikai kollégájának. S gyanítható, hogy Obama ennél is többet fog kérni Afganisztán szomszédaitól, amelyeknek legalább akkora érdekük egy terrorista bázisállam létét meggátolni, mint a távoli NATO-országoknak.

A.J. 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!