Ennek okán, a közlekedésre vonatkozó passzusok sértése miatt, 8000
forintot kellett rövid úton leperkálnom „állam bácsi” számlájára. Nos,
sosem esik jól az ilyen passzus és szitu senki ember fiának, főképpen,
ha naponta szembesül „az egyenlők között is vannak egyenlőbbek” elv
gyakorlatával. Nyilvánvaló, hogy az általam elkövetettek nem lehettek
valami egetverőek, mert a következményként megjelenő összeg sem volt
számottevő. Ezzel együtt azonban fizetnem kellett. És talán így is van
ez rendjén.


De miért nincs ez minden más ügyben ezzel egyezően? E kérdésen morfondírozom, amikor olvasom a két új rádiófrekvencia szerzéséről szóló híreket. Itt miért nem érvényes a jog? Van talán valami védhető érv, amiről még az „oknyomozó” sajtó sem informál bennünket? De akkor minek vannak? Miért lehet az előírt 15 százalék helyett 20 százalék reklámidőben sugározni az egyiknek és miért nem lehet a másiknak? Miért kellett az egyiknek haladékot adni a már birtokolt másik frekvencia visszaadására, miközben a másik nyertesnek már nem kellett ilyet nyilatkozatban sem vállalnia? Ez utóbbinál miért nem lett az ilyen hiba már a pályázat formai, tartalmi vizsgálatánál kiszűrve? Egyáltalán: kinek lett volna dolga ezt elvégezni? Amennyiben nem végezte el, akkor miért ülhet továbbra is a babérjain? Ha pedig észrevette a hibát, akkor kik és milyen jogcímen mernek a nagy nyilvánosság előtt tételes jogszabályt sérteni?
Valami persze közben felrémlik nekem a „hatalom” tisztességtelen gyakorlóinak bátorságáról. De végül is mi választottuk őket (igaz, elcsapni már nincs lehetőségünk a mandátum lejárta előtt egyiket sem, vagyis jól ki van ez találva). Vannak példák, amikor az ügyészség óriási hévvel lát neki piszlicsáré ügyek megvétózásának és büntetőjogi útra terelésének. Ez esetben, úgy tűnik, nincs okuk a vehemenciára.
A százezernyi miértre vélhetően nem ma fogunk választ kapni, ugyanis az ilyen esetekben jellemzően az állam (hatalom és igazgatás) képviselői rendre lapulnak. Teszik ezt annak tudatában, hogy a „valami nem stimmel” ügyekben ők bizton ismerik a jogsértés tényét, de leginkább annak az okát (a palástolásra utaló személyét). Ilyenkor bevett gyakorlat, hogy forduljon csak bátran a sértett a „független magyar” bírósághoz, és majd hosszú évek múltán a kiharcolt igaza birtokában kap valami kárpótlást a nagy kalapból. Bár abba a kalapba az adóforintokból kerül a forrás, de ez nem számít ilyenkor. Addigra már a tettes(ek) régen nincs(enek) az elkövetéskori beosztásban. Így persze kártérítési felelősségük sincs az általuk mindannyiunknak okozott kár miatt. Az már csak hab a tortán, ha valami csoda és a bíróság ítélkezési melléfogásai folytán az egyébként nyilvánvalóan megalapozott felperesi kereset ellenére is a per indítója bukja el az ügyet... N. I., Székesfehérvár

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!