Kedves Naplóm!

Ki is volt ő, kérdezi a feledékeny és hálátlan emlékezet. Színházi életünk egyik korszakának kiemelkedő egyénisége, színész- és rendezőpedagógus, a Körszínház megálmodója és létrehozója, sok-sok vitatott színházi este és nemzetközi sikereket is magáénak mondható előadás rendezője. Nekem a Színművészeti Főiskolán osztályfőnököm, majd csaknem húsz éven át igazgatóm a hajdani Thália Színházban.
Ó, az a Thália Színház és azok az előadások! Most úgy illene, hogy dicshimnuszokat zengjek, de nem teszem. Én például nem voltam mindig boldog sem a kapott szerepektől, sem – időnként – Kazimir darabválasztásától. Játszottunk mi ott mindenfélét – Csúsingura, Kalevala, Karagöz, Rámájana –, talán csak a telefonkönyvet nem mutattuk be, ahogy annak idején mondták.
De volt Rozsdatemető meg Mario és a varázsló Latinovits főszereplésével, és ugyancsak vele a Tóték őrnagya, volt Mester és Margarita és Bal négyes páholy Rátonyival. Volt egyszer egy színház, volt egy társulat, volt egyszer egy Kazimir Károly.
Akkor talán magam sem értettem az okát, de kinyitotta a szemünket a világra, más kultúrákra, és olyan műveket ismerhettünk meg, amelyeket, ha ő nincs, talán soha meg nem ismerünk.
Tíz évvel túlélte „színházi halálát”, a rendszerváltást, majd felesége, Takács Marika elvesztését, hűtlen és hálátlan színészek, munkatársak elmaradását. Látnoki képességgel jósolta meg a jövőt. Szavait annak idején egy megfáradt, csalódott ember víziójának hittem, de napjaink őt igazolják. Színházi életünk jelesei közül sokan bújtak ki – ahogy mondani szokták – Kazimir Károly köpönyegéből, azóta megfeledkezve arról, hogy eredetileg ki viselte azt a köpönyeget.
Rá emlékezve őt idézem: „A színházművészet kegyetlen, feledésbe taszítja, letagadja, vagy misztifikálja, sőt kigúnyolja a múlt eredményeit. Ragaszkodni kell az értékekhez, a politikai rendszerektől függetlenül. A művészet időtlen, kibír minden változást. Az ember nem. Itt van a nagy probléma…”

Gálvölgyi János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!