Ország a határon

Ahogyan csütörtöki sajtótájékoztatóján a haláltáborokat megjárt író és tanár fogalmazta: hazánkban a szélsőséges hangok egyre erősebbek, kellene húzni egy határt, amit nem szabad átlépni. De érthetjük úgy is, hogy már ott toporgunk e határon, s jobb lenne időben meggondolni, mivel járna átlépése.
Biztos vagyok benne, hogy a múlt szörnyű emlékei miatt e látogatástól oly hosszú időn át vonakodó Wiesel nem véletlenül időzítette útját, s főként óva intését. Amint többször utalt is rá, s amit sajnos magunk is tudhatunk: hazánkról vészes kép kezd kialakulni a fejlett és demokratikus külvilágban, vagyis ott, ahol végre horgonyt vethettünk. Mert lamentálhatunk mi napestig arról, hogy ne az eszelős kisebbség alapján ítéljenek meg minket, ha az elmúlt két esztendőben a világ jószerivel valamennyi mérvadó lapjában ott parádézhattak (a nyilas korszakot felidéző mundérjukban és jelvényeikkel) a magyarságot éppenséggel maguknak kisajátító gárdisták. S noha Európa-szerte vitathatatlanul aggasztóan megerősödtek a szélsőjobbos mozgalmak, a mienkére jellemző ennyire leplezetlen antiszemitizmustól a legtöbb tartózkodik. S hát nemcsak a magyarul is értő Nobel-díjas rökönyödik meg a közéletünkben egyre inkább hangadóvá váló riasztó szövegektől, amelyek egyébként más nyelveken is tökéletesen beazonosíthatóak.
Ma már nehezen lehetne vitatni, hogy – a más történelmi múltú Amerikától másolt – korlátlan szólásszabadság, ha úgy tetszik, „visszaütött”, a szélsőségeseket gátlástalanná tette, s a társadalom képtelen a tőle remélt védekezésre. E parttalan liberalizmus hívei ugyan tovább vívják utóvédharcukat: egy szombati cikk szerzője még mindig „értelmetlennek” minősíti a holokauszt tagadását tiltó törvényt, hiába sürgette Wiesel is az államfőnél, „mert akkor csak a barbárság törvénykezésének tükörképét alkotjuk meg. A szabadság nevében csonkoljuk a demokráciát”. Bevallom, eddig úgy hittem, az erre magukat – alighanem jó okkal – rászánó nyugati demokráciák a tükörben nem barbárnak láthatják magukat, s nem is öncsonkítónak. Viszont mintha mégis inkább ők tartanák kordában barbáraikat.
Mi pedig mind riasztóbb képünket láthatjuk a világ tükrében. Elsősorban amiatt,
mert e nekünk fontos külvilág egyre értetlenebbül szemléli azt, hogy a magyar társadalom mintha beletörődne hovatovább diadalmaskodó barbáraiba, s ha rémüldözve látja is őket, képtelen fellépni ellenük. Köszönhetően elsősorban a végzetesen – már messze nem „nyugati módra” – megosztott közéletünknek. Erről is figyelmeztető leckét kaptunk a látogatótól.
Csak helyeselhető, hogy a magyar-zsidó együttélésről – a vendég Wiesellel is – tartott e heti parlamenti tanácskozáson a Fidesz politikusa is társadalmi önvizsgálatot sürgetett avégett: az egykori nácik ne találhassanak követőikre. Tragikus lenne külvilági megítélésünkben, ha a vezető – és választási győzelemre esélyes – ellenzéki párt szószólója nem teszi le a garast. Csakhogy Balog képviselő (emberjogi bizottsági elnök) ezúttal is előállt a jobboldalon annyira kedvelt érvvel: elítélte azokat is, akik szerinte az antiszemitizmus bélyegét sütik rá a magyarokra. Nem engedjük, hogy politikai célokra használják fel az antiszemitizmus vádját – mondta. Gondolom maga is meglepődve hallhatta az ATV-ben erről felháborodva beszélő Wieselt: „Amit Balog Zoltán a jelenlétemben mondott, az visszatetsző, sértő és megbocsáthatatlan”.
A nyugati normákhoz szokott látogató számára ugyanis a mi jobboldalunk e faramuci, valójában szerecsenmosdató érvelése – és főleg azonnali viszontvádja – egyszerűen
elfogadhatatlan. Arrafelé még véletlenül sem kínálnak védernyőt a nyílt, vagy akár burkolt antiszemita megnyilatkozásoknak, azokat jobb- és baloldaliak egyaránt elmarasztalják, sőt hangoztatóikat kiközösítik. A világért sem mentegetik, még közvetve sem. Wiesel sem azért tette be a lábát abba az országba, amelyből őt kitagadták és tömeggyilkosok kezére adták, mert „a magyarokra” volna kész rásütni a bélyeget: ő a hajdani és a mai antiszemiták elleni fellépést sürgeti, s döbbenten hallja a nekik mintegy búvóhelyet kínáló érvelést. S vajmi kevéssé érdeklik őt a számunkra sugalmazott választástaktikai megfontolások. Amibe mi valóban beletörődtünk, az neki tűrhetetlen. Vagy ahogyan fogalmazta: sértő. Ő nem képes elfogadni, hogy az antiszemitizmus (és egyáltalán: bármifajta rasszizmus) ne ténykérdés volna, hanem „vád”, pláne politikai fegyver.
A világszerte elismert holokauszttúlélő hogyan is ne tiltakozna minden olyan okfejtés ellen, amely kísértetiesen emlékeztet a szélsőségesek formulájára, a „holokauszt- fegyverről”. Az újfasiszták – lévén egyelőre és szerencsére – kisebbségben, éppen „a magyarok”, tehát a többség közé szeretnének elvegyülni, ezért kiabálják folyton, hogy a nemzetet „fasisztázza le”, aki pedig csupán őket. Ha a középjobb prominense is ilyesmiket állít, ahelyett, hogy egyértelműen „lefasisztázná”, akiket illik, akkor Wiesel – és persze nemcsak ő – ezt burkolt mentegetésnek hallja. S mit sem törődik a (kimondatlan) politikai magyarázkodással. Hogy így fognák ki a szelet a szélsőségesek vitorlájából, meg „nem akarjuk növelni a számukat”, miegymás. Történetesen Wiesel mondta egy amerikai publicistának, aki félt attól, hogy a zsidó vagyon utáni kutakodás a svájci bankokban növelné az országban az antiszemitizmust: „Barátom, az antiszemitáknak nincs szükségük ürügyre”.
Bizony nincsen. S a nyugati mérsékelt jobboldaliak pontosan ennek tudatában nem szoktak habozni őket elítélni, tőlük – bármennyire ódzkodnak is a kifejezéstől a fideszes politikusok – elhatárolódni, félreérthetetlenül, s kivált nem tudatosan félreérthetően. Ezt Balog, a Fidesz és főként az ország egyre kevésbé engedheti meg magának. Hiszen már az „Oszkár-ügy” is kijutott a külvilágba, s korántsem csak azért, mert – ez is az újfasiszták kedvenc érve – némelyek az ország rossz hírét költötték. Azt a bélyeget mi süthetjük magunkra, a leginkább éppen azzal, ha egy vezető párt politikusai köntörfalaznak, s mintha óvakodnának magukra haragítani az antiszemitákat, akiknek – internetes honlapjaik tanúsága szerint – amúgy is hiába keresnék a kedvét. Amivel – miként a parlamenti eset bizonyítja – sikerült egy világszerte mérvadónak tekintett hírvivő gyanakvását felkelteni. Idehaza a fideszesek megélnek a – vezérük által mesterfokon művelt – kettős beszéddel, ám megint bebizonyosodott, hogy Nyugaton ezt nem díjazzák, s ama barbárok mentegetésének tartják. Amikor Wiesel oly hangsúlyosan értésünkre adta, hogy a döntés a kezünkben van és bizony határhoz érkeztünk, akkor sajnos azt is jelezte: Nyugaton immár a határátlépésünket sem tartják kizártnak.
Még innen vagyunk, még hallgathatunk az óvó szóra.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!