Kommentár

Egy hollywoodi filmmogul híres mondása szerint a szóbeli egyezség nem éri meg a papírt, amelyre írták. Vajon a szombat reggelre elért Koppenhágai Egyezség megérte-e azt a kétéves világméretű diplomáciai munkát, amelyet majd kétszáz ország kormányai beléfektettek? Az ugyan nyilvánvaló volt, hogy a napokon belül másodszor is az óceánon átkelő amerikai elnök nem akar és nem is fog dolgavégezetlenül hazatérni e globális csúcstalálkozóról, ám – az ismert példához illően – a hazavitt üveg csak félig van teli, tehát más nézőpontból félig üres.
Obama részvétele azonban önmagában is eredménynek tekinthető, hiszen elődje, Bush elnök tüntetően vette semmibe a nemzetközi óhajt a nagy klímamegállapodásra. Amerika nem is írta alá a kiotói alkut, s a progresszív változásokat hirdető új elnök e téren is korrigálni akart. Obama Koppenhágában igencsak rámenősen viselkedett, még az is előfordult, hogy külügyminiszterét, Hillary Clintont szó szerint beküldte egy – brazil, kínai, indiai – különegyeztetés zárt ajtói mögé azzal a jelszóval, hogy ne legyen titkos alkudozás.
Valójában persze mindenki alkudozott mindenkivel, s leginkább az amerikai elnök a kínai kormányfővel. Peking embere pedig észlelhetően igyekezett is a „két új szuperhatalom” (mondhatnók: a katonai és a gazdasági) párosának jelképes jelentőségét minél hangsúlyosabbá tenni. Ha meggondoljuk, hogy a klímacsúcson voltaképpen a 21. század derekának környezeti helyzetét akarták kialakítani, e „páros” igencsak stílszerű volt. Mert azon sokat lehet vitatkozni, mekkora valóságos veszély az üvegházhatás, ám az aligha képezheti vita tárgyát, hogy századunk derekára Kína szuperhatalommá válik. Koppenhágában azért lehetett – amint sokan fogalmaznak – egy, de viszonylag nagy lépést tenni, mert a különalkukon létrejött az amerikai–brazil–indiai–kínai szótértés.
Ha kétéves diplomáciai munka készítette elő (a megfigyelők szerint felettébb rosszul megrendezett, olykor kaotikussá vált) kéthetes koppenhágai csúcsot, akkor ennél is hosszabb ideig fogják vitatni eredményeit. E vita azon melegében megkezdődött. S lévén az egyez-ség nem írt elő kötelezően teljesítendő célokat, s csupán az elérendő hőmérséklet-emelkedést szabta meg 2050-re (csak 2 Celcius-fokkal haladhatná meg az ipari korszak előtti szintet), a legvérmesebb környezetvédők legfeljebb az ellenőrzési rendszernek örvendezhetnek, s annak, hogy az egyes államok teljesítését is szisztematikusan figyelik. Naivitás is volt azt képzelni, hogy – még ilyen horderejű, az emberiség jövőjét, a Föld lakhatóságát meghatározó ügyben – elérhető a teljes globális egyetértés. Hogy mégis tettek felé egy lépést, azt a csalódottság ellenére is nyugtázni kell.        

  A.J.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!