Ahhoz képest, hogy megválasztása után még azt ígérte: ritkán és csupán
nagyon indokoltan fog nyilatkozni, államfőnk meglehetősen gyakran
nyilvánít véleményt. Néha keletkezik is  olyan benyomás, hogy nem
igazán tart elnökhöz illő távolságot a politikai erőktől, kivált az őt
a Sándor-palotába ültetőtől, hanem jószerivel elfogult jobboldali
kommentátorként teszi le a garast (ha hivatalából távozván formálisan
is publicistává válna, az persze üdvös lenne, hiszen polgári stílusa,
bár kétségtelenül száraz, talán jótékonyan hatna azon a fertályon, ahol
nem éppen ez dívik).


Mert ki más, mint egy – politikai besorolását vállaló – kommentátor tehetne olyan megállapítást, aminőt Sólyom a friss Heti Válasznak adott interjújában, a Bajnai–Gyurcsány helycseréről szólván: „Így, hogy csak kormányfőt váltottak, elvált egymástól a rövid távú válságkezelés és a hosszú távú kibontakozás”. S hogy kétségünk se legyen, mire is gondol, azt is kifejti, hogy „egy szilárd, feljövő, a változás ígéretét hozó új kormány” mellett nem találnának „kedvező táptalajra” némely „rendkívül negatív jelenségek”, s ez utóbbiak közé elsősorban a Jobbikot sorolta a rákérdezéskor. Tagadhatatlanul kár, hogy nem a hajdani, ablaka alatti gárdaavatáskor ítélte el e „rendkívül negatív jelenséget”, de hát a többi jobboldali publicista (és pláne Fidesz-politikus) is kínosan sokáig ódzkodott ettől.
Mert lehet természetesen – más jobboldali véleményformálókhoz hasonlóan – sajnálkozni azon, hogy mégsem írtak ki előrehozott választásokat, s akként ma nem olyan kormányunk van, amely „a változás ígéretét” testesíti meg, ám ezt talán mégsem kellene államfői pulpitusról tenni. Sólyom nem először esik ki szerepéből, s teszi kockára – legalábbis az ország egyik fele számára – elnöki tekintélyét. A két póz – az államfői és a kommentátori – ugyanis nem egyeztethető össze. Miként a felsőbbrendű morális ítélkezés sem hangzik jól olyasvalakitől, aki csak a mások vitatható cselekedeteit tartja erkölcsileg kifogásolhatónak. Hogyne, lehet olyan verdiktet közölni, hogy ők (a három éve kormányfőjének bizalmat szavazó koalíció) „ennek az értékválasztásnak a bélyegét letörölhetetlenül viselik”, de hasonlót szintúgy mi is tudathatnánk Sólyommal, aki ugyancsak letörölhetetlenül viseli a saját államfővé válásakor tanúsított – a nyílt voksolásba zokszó nélkül belenyugvó – értékválasztása letörölhetetlen bélyegét. S csak egy elfogult publicista és nem a politikán valóban felemelkedő államfő mondhatja azt, csupán az egyik oldalt róva meg, hogy nem a mi rendszerünk „hazugsággal választ nyerni”, hiszen talán a Sándor-palotából sem látszott a vesztes az igazmondás bajnokának (bár ő kétségtelen előnyére nem tett beismerő vallomást).
Sólyom mentségére szóljon, hogy elfogultságai korántsem csupán politikai jellegűek, bár többnyire szintén zavarba ejtőek. Most isszuk a levét annak, hogy a honvédség főparancsnokaként sem volt képes leküzdeni környezetvédői túlbuzgalmát, majd azt írtam: mániáját. Mellesleg ezt is elárulta egy korábbi tévéinterjújában, amelyben odavetette, hogy a Tubesre már nyugodtan tehetnek radart, ott már hiába is védenék a lepusztított környezetet. Talán a több tízezer pécsi – legyen: téves – radarfóbiája, s hát az ország stratégiai érdeke, szövetségesi hitele is nyomhatott volna annyit egy államfői mérlegelésben, mint a zengői bazsarózsák, amelyeket különben nyilván messzemenően óvtak volna a netán mégsem barbár radarépítők. Elnökünk meglehetősen átlátszó elfogultságait persze értem, hiszen erre már megválasztása előtt, legyen, elfogulatlanul számítani lehetett. Nekem csak az talány, hogy mire számított a neki 2005 őszén a radarügyben gesztust tevő, s mára magát a 22-es – avagy Sólyom – csapdájába terelő – kormányzat?

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!