Ami még ezer pengőnél is többet ér

S engem is kihajolva látott, amint a világ egyik legreménytelenebb tevékenységében merültem el, nevezetesen poroltam és rendeztem könyveimet. Féltett hát, s a „nem szabad”-ból a gyerekszáj „nem tapasz”-t formált. A családfőt furcsa módon ismertem meg. Évekkel ezelőtt a közelben – elég csúnyán – meghúzták a szabályosan, bár igen forgalmas helyen parkoló kocsimat. A szélvédőn kis cetli, teli helyesírási hibával, nehézkes betűkkel, hogy „bocs” meg „lécci”, s egy telefonszám. Felhívtam, majd találkoztunk. Az ő kocsijában papíroztunk, az ilyenkor szokásos módon. Egyszer csak kiderült, hogy ugyanabban a házban lakunk, így jöttem rá arra, hogy ő az édesapa; negyven körüli alacsony, zömök tagbaszakadt ember. Megadta a biztosítóját, minden a legnagyobb rendben zajlott, a károk kijavítása egy vasamba sem került. Később, ha összefutottam vele a házban, köszöntünk egymásnak, váltottam vele néhány szót, csakúgy, mint a feleségével. Valamikor a nyáron a család eltűnt, s még szeptember elején sem volt nyomuk, pedig a négyből három gyerek iskolába járt, a legnagyobbik már nem lehetett túl messze az érettségitől. Aztán a házbeli szóbeszédből kiderült, elmentek Kanadába.
Vajon hol és hogyan tölti ez a roma család az idei karácsonyt? S az a házaspár, amelylyel néhány hete együtt repültem Brüsszelbe? Aggódtak és szorongtak, bár akadtak már ismerősök Belgiumban, s tárcájukban ott lapult egy magyar taxisofőr neve, telefonja. Valahonnan Pápa környékéről jöttek, a gyerek „lomozni” jár Ausztriába, de az 58 éves férfinak nem akadt semmilyen munka. – Mit dolgozna szívesen Belgiumban? – kérdeztem, s kertelés nélkül rávágta, „bármit”. – Ezért megy el? –, s rá a válasz: - Ezért is, meg azért, mert félünk.
Ők is romák, akik az öregkor küszöbén azzal próbálkoznak, hogy új hazát keresnek maguknak. Egyetlenegyszer dolgozott hoszszabb ideig külföldön, nagyjából másfél évig Németországban. Micsoda elszántság kell ahhoz, hogy békeidőben, írni alig tudva, egyetlen idegen nyelvet nem ismerve, kitántorogjanak abból az országból, amelyet egyedüliként ismernek a föld vagy kétszáz állama közül. Itt nem érezték otthon magukat, s éltek azzal a jogukkal, amelytől a különböző színű kemény diktatúrák a múlt században rendre megfosztották polgáraikat. A szeretet ünnepe előtt arra gondolok, hogy a gazdasági válság mellett távozásuk másik indoka bizonyosan az, hogy megrettentek az év első felében történt szörnyűségektől. De a szeretet ünnepe nem tesz süketté: hallom a fodrász dühkitörését, amint hajvágás közben a cigányokra terelődött a szó; hallom a mindent megjavító mesterember fuldokló szitkozódását, hogy „ezeknek” mindent lehet, pedig amott az csak berúgott, s lám már itt is a mentőautó, s hallom a talán ki nem mondott, kárörvendő megjegyzéseket, „hát csak menjenek, minél többen, ha lehet.” Azok közé tartozom, akik tudják, hogy iskolában és rendőrségen, polgármesteri hivatalokban és kórházakban van bőven gond roma polgártársainkkal – no persze másokkal is –, tehát nem a belvárosi tojásfejűek jólét kalitkájába zártan pillantok rájuk. Mélyszegénységük, integrációjuk – hitem szerint – e társadalom egyik legsúlyosabb gondja, s méltatlanul kevés szó esik arról, hogy – a mindenkori állami erőfeszítések mellett – az egyházak jó ideje igen nagy munkát végeznek e téren. A cigány pasztorizációnál kevés fontosabb feladat létezhet, ha megfontoljuk, hogy a botrányosan szerény körülmények született Kisdedet az Írás szerint három napkeleti bölcs is meglátogatta, s hódolatuk akár azt is jelképezheti, hogy az egész földkerekség nevében tisztelegnek a betlehemi jászolban fekvő gyermek előtt. A „fel nagy örömre” kitörő ujjongása nem egyetlen népcsoport, nem egyetlen nemzet vagy etnikum kiváltsága volt: a kereszténység születése pillanatától univerzális, egyetemes természetű, s ma is az, a harmadik évezred első évtizedének végén. Boldizsár, a „szerecsen” király másik két társával együtt magasodik jelképpé, éppen annak szimbólumává, hogy ha mindenben különbözünk is, ha a történelem megannyi egyenlősítő kísérlete rendre csúfos kudarcba, sőt véres leszámolásokba torkollott is, a lelkiség esélyeiben, a remény biztatásában egyformák lehetünk. Betlehem gyönyörű történetéből a nem hívők is bízvást meríthetnek: Szűz Mária példája és hűsége az anyai szeretet mindenek felett való hatalmát hirdeti, a Kisded meg a gyermek jövetelének örök örömét. A szeretetnek ezek a szálai földi szöveteinknek részei, a hívő a transzcendenciát, az anyagon felülemelkedő lelkiséget ezekhez a szálakhoz köti, akár elválaszthatatlannak tartja tőlük. Hogy ebből az ünnepi rohanásban sok minden elsikkad? Hogy elvilágiasodott létünkben a csönd hercegének már alig-alig szorítunk helyet? Igaz-igaz, sőt még az is, hogy a názáreti Jézus születésének történetét formálták, alakították az évszázadok. Jelenits István piarista paptanár egyik eszmefuttatásában arról ír, hogy a betlehemi éjszaka képein utóbb rendre ott látható az ökör és a szamár, holott az evangéliumi beszámolókban nem esik szó róluk. Lukács például nagyon szűkszavú: „Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.”
Ennyi – és nem több – szó esik a jászolról. A Biblia szövegeit igazán ismerő paptanár viszont idéz olyan tudósokat, akik szerint egy ószövetségi próféta intelme magyarázhatja, amiért az említett két jámbor állat szinte a kezdetektől fogva helyet kapott a betlehemi jelenet ábázolásaiban. Izajás ugyanis így korholta a választott népet: „Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászolát, csak Izrael nem ismert meg, népem nem tud semmit megérteni.” Ebből az ószövetségi idézetből következtet Jelenits István arra, hogy a szamár meg az ökör talán nem is azért vannak ott a Kisded körül, hogy melengessék őt leheletükkel – ahogyan ezt sokszor gondoltuk – hanem, hogy olyan  egyszerű, ám örökérvényű, s éppenséggel emberi tulajdonságokra figyelmeztessenek minket, mint „a hűség, a hála, az önfeledt öröm”.
A szaktudomány ösvényein úgysem tudom követni az ókori szövegek szakértőit, de talán a karácsony öröméhez és titkához enélkül is közelebb férkőzhetünk. Éppen azért, mert a történet olyannyira emberi és köznapi, egyszersmind egyetemes a vigasznyújtásban, a szegénység megragadásában. „Melyiket a kilenc közül” című meséjébe Jókai éppen ezt örökítette át. Történt pedig, hogy a nagy Pestvárosban egy szegény csizmadia özvegyen maradt kilenc gyermekével. János mesternek akadt dolga bőven, „kettő, három már iskolába járt, kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyire keresni!” Éjt nappallá téve dolgozott tehát a derék kézműves, de így sem tellett arra, hogy karácsonyra mind a kilencnek akár csak valami csekélységet vegyen. Hazaérvén, azt mondta a gyerekseregnek, hogy ajándékképpen megtanítja nekik azt az éneket, hogy „Krisztus urunknak áldott születésén”. Üggyel-bajjal meg is tanulták, zengett tőle a ház, ebből lett a kalamajka, mert az első emeleten lakó „nőtelen” dúsgazdag, kilenc szobában terpeszkedő úr a tizedik újraénekléskor megelégelte a dolgot, s lement János mesterhez, azt ajánlván neki, hogy egyik fiát adja oda, ő fölnevelteti, gazdaggá teszik, aztán a szerencsés ifjú segíteni tudja majd a szegényen maradt nyolcat, no meg János mestert is. Ő azonban zavarba jött, bizony gyorsan ráeszmélt arra, hogy egyiket sem adhatja – mert a Sándorka jól tanul, a Ferencke már segít a mesterségben, és így tovább –, ráadásul egyik sem akart a gazdag úrhoz költözni. Így hát sok könny között a derék csizmadia visszautasította az ajánlatot, mire a gazdag ember a mester markába nyomott ezer pengőt, s csak annyit kért, hogy már ne énekeljenek többet.
Ennyi pénz! A csizmadia életében nem látott még ekkora összeget, be is zárta egy ládába, aztán munkához látott, csitította az énekelni akaró kicsiket, de végül ideges lett, rossz kedve támadt, s azon vette észre magát, hogy ő maga is dúdolni kezdi a karácsonyi dalt. Ekkor megfogta az ezer pengős bankót, fölvitte a ház urához az emeletre, visszaadta szépen, annyit mondván, ne legyen az övé a pénz, de hadd énekeljen, mikor neki tetszik, mert az többet ér még ennél a pénznél is. Azzal visszaballagott gyermekeihez, sorba állította őket, s menten fölhangzott a dal: „Krisztus urunknak áldott születésén”, a gazdag meg nagyon törni kezdte a fejét, „vajon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy unalmas világban.”
A jászol fölött fénylő „lángos csillag” nem válogatós, beragyogja az univerzumot, így mindenkihez szól a remény üzenete, szegényeknek, kisemmizetteknek, betegeknek, gyászban szomorúaknak, méghozzá bőrszínre való tekintet nélkül, minden nyelvű és rendű-rangú embernek. Ha egyáltalán valamiben, akkor ebben az egyetemes reményben lehetünk egyenlők, ami kimondhatatlanul többet ér az aranyvasárnapi rohanásban és a szentestéig még hátralévő napok tülekedésében elköltött ajándékoknál.
Vajon fölérünk-e bölcsességben Jókai meséjének János mesteréig?

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!