A második világháború során, 1944 decemberében kis falum környékén,
Küngös térségében, az ún. Margit-vonal mentén folytak a harcok. A 3.
magyar hadsereg és a német hadigépezet katonái még megpróbálták a
lehetetlent: ellenállni a szovjet túlerőnek. Ekkor már betöltöttem az
ötödik évemet. Én is észleltem, hogy valami történik. A pici gyereknek
is feltűnt, hogy egyik nap német, a másik nap orosz katonák szállták
meg a falunkat. Itt állt a front. Dörögtek a gyilkos ágyúk, a
géppuskasorozatok szinte soha nem hallgattak el. A harckocsik robaja
egybeolvadt a repülőgépek zúgásával.
Egyszer csak elhalkult a harci zaj, csend lett, eltartott egy-két napig. Már szinte fájdalmas volt. Gyermeki háborús emlékeim legbiztosabb napja, karácsony este volt. Nagymamám kiment a kertbe, a fagyos földből előkapart néhány krumplit. Valahogy megsütötte, pedig nem volt szabad tüzelni. A kertben lévő fenyőfáról letört egy nagyobbacska ágat, feltűzött rá néhány szem almát, diót, mogyorót. Még egy kis égetett cukorka is került a fára. Meggyújtott egy házilag készített, addig dugdosott gyertyát. Hozzám hajolt, adott két puszit, s kicsordult a könnye. Ez más volt, mint a naponta kapott puszik, valami ünnepi hatást váltott ki bennem. Ma már tudom, hogy a karácsony tette.
Másnap reggel – az ordító csend miatt, mert az is tud félelmetes lenni – pánik fogott el. Valami kiutat kerestem, a veszélyt viszont nem éreztem. Szerettem volna átmenni a harckocsik széttaposta úton a szomszédba. A csend egyszer csak megunta a hallgatást. Dübörögve érkezett egy német tank. Még a levegő is rezgett. Bennragadtam a tankok által kivájt nyomvonalban. Megijedtem, nem tudtam tovább menni. Kitört belőlem a gyermeki jajgatás, talán még a harckocsi robaját is túlharsogtam. A tank lassított, majd megállt. Egy német katona arcát láttam. Mosolygott. Ilyet ritkán lehetett látni. Kiszállt és az ölében átvitt az út másik felére. Majd átölelt és megpuszilt. Biztos lehetett benne, hogy nem vagyok ellenség. Lehet, hogy apa volt? Ha igen, azt sem lehet tudni, látta-e még valaha a gyermekét…
Pár nappal később változott a helyzet, német katonák helyett oroszok érkeztek. A faluban szállásolták el magukat. Valójában ez nem volt újdonság, a harcok hevességét igazolta, hogy naponta cserélődtek. Egyik este kopogtak az ajtónkon. Fiatal orosz katonaorvos volt a „vendégünk”. Beteg lehetett és fáradtnak tűnt, állva is majdnem elaludt. Nagymamám forró hársfateát készített neki, abból volt bőven. A katonaorvos két napig mamám fűtetlen szobájában aludt, szinte teljes felszerelésben. Ébredésekor látta a nagymamám készítette karácsonyfa ágat. Tágra nyílt szemmel nézte, arcán keserű mosoly jelent meg. Zsákjában kotorászott, elővett valamit, ajándéknak szánta. Életem első ajándékait kaptam. Az egyik: nagyon finom, fekete kenyér. Ma is a számban az íze, a jóllakottság érzése. A másik: egy bronzból készült, nehéz evőkanál. Megsimogatta bozontos fejemet és ő is adott egy puszit. A kanalat megőriztem emlékül, évtizedekig a családi étkészlet része volt. Ma már nincs meg, csak az emléke.
A katonaorvos egyszer csak váratlanul eltűnt, követte egységét. Távozása után vettük észre, hogy egy kis hóembert épített az almafa alá, karjába seprű helyett fenyőágat tűzött. Volt rajta néhány szem dió és mogyoró. A katonaorvos további sorsa ismeretlen. Nem tudom, találkozott-e még valaha szüleivel vagy testvéreivel, hisz annyira fiatal volt.
Felnőttként azt vontam le ebből a két esetből, hogy a német harckocsi és személyzete parancsra ment ölni, az ifjú orvos pedig esküjének megfelelően ment háborús sebeket ellátni. Ebben az embertelen küzdelemben mennyi jó ember vált egymás ellenségévé. Megtanultam, hogy a szeretet ünnepe a helyzeteket képes átértékelni. Bizonyos helyzetekben az ellenségek is emberek tudnak maradni. Ezt az érzést hetven éves koromban sem tudja semmi elnyomni. Most, karácsony előtt egy gondolat foglalkoztat: a két katona sírja hol domborulhat.
Horváth István, Küngös – Veszprém
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!